május 17. vasárnap kerékpártúra, programfelelős: Csaba
Tekerés a Zsámbéki-medencében és az Etyeki-dombságon.
Útvonal: Biatorbágy-Páty-Zsámbék-Bicske-Felcsút-Alcsút-Etyek-Biatorbágy,
kb. 70 km, kisforgalmú közutakon, kissé dimbes-dombos tájon.
Értékátadások:
- Biatorbágyon a viadukt alatt, a vasúti építményről, és a híres merényletről - "szellemidéző" F. Marci.
- a merénylőről: Kitti és Timi (akinek mondandója vége örök titok marad);
- Zsámbékon a templomromnál a középkori templomépítészetről Csaba.
Zsámbék-Aynard lovag - Alcsúton az Arborétumban Móni segítségével tájékozódtunk, és fedeztük fel a Kárpátikum csörgedezőt, mely a Duna völgyét, és hangsúlyosan a Kárpát-medencét jelképezi. (Móni meg is találta!)
Külön köszönet az Ifjúsági Tagozatnak a felkészülésért!
BANG!
Matuska Szilveszter kétségtelenül valamiféle visszajáró lélek lehet, s ezek szerint máig folytatja „áldásos” tevékenységét (már ami a robbantgatásokat illeti), a biatorbágyi viadukt alatt tartott értékátadásunkat ugyanis váratlanul egy durranás szakította félbe.
Csapatunk épp egy innen induló túramerénylet bevezető fázisában tartott, jó szokás szerint nem akartunk csak úgy tudatlanul indulni a vakvilágba, ha már megyünk valahová, gondoltuk, most sem árt, ha előtte meghallgatunk néhány beszámolót a hely történetéről, nevezetes eseményeiről. No, persze, azt igazán nem tudhattuk, hogy a kedves Szilveszter máig ilyen fanatikus, és megpróbálja majd keresztülhúzni a számításainkat egy kerékbelső kidurrantásával. De korábban keljen, aki rajtunk akar kifogni!
Ugyan kérem, lássuk be, ez igen gyenge próbálkozás volt! Bár bosszantónak bosszantó, s az ember ilyen esetekkor akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy Murphynek talán igaza lehetett. Valahogy van valami törvényszerűség ebben a biciklitönkremenés dologban is. Eddig akárhányszor egy új tag csapódott hozzánk, mindig történt ehhez hasonló eset. Furcsa, mintha minden kerékpár hibásan kerülne egyesületünk keze közé…
Na, de épp ezért, szerencsére borzasztóan felkészültek vagyunk, s ha a kezdet ezúttal is kissé döcögősre sikeredett (ez az elindulás valahogy nem megy nekünk…), azért csak felkerekedtünk.
Akkor viszont egykettőre nyeregben éreztük magunkat, Zsámbékig szinte kacagva másztuk meg az emelkedőcskéket, egészen abba a hitbe ringatva magunkat, hogy hirtelen hú de megizmosodtunk, lám, már meg se kottyanak nekünk az efféle dombos-völgyesnek beharangozott útvonalak.
A templomromnál még frissen és üdén pattantunk le a járgányainkról, majd megrohamoztuk a bejáratot, és felkészültünk a jegyvásárlásra. Itt kiderült, hogy a szellemi frissességünk viszont kétségtelenül hagy némi kívánnivalót maga után, lehet nem ártott volna indulás előtt még venni pár matekleckét Danitól…
Sebaj, azért sokadszorra csak összeszámoltuk valahogy magunkat, sőt, még egy kemény kivonást sem felejtettünk el ezután elvégezni. Tudniillik, kis családom élt a különcködés lehetőségével és mi szemtelenül olcsóbb családi jegyet váltottunk.
- Az enyémet Kori fizeti – jelentette ki András bácsi ekkor ellentmondást nem tűrően, mire én ijedten elvállaltam az útibeszámoló írását, hogy kiváltsam magam. (Á, nem kell ám elhinni, nem azért lett az én feladatom, igazából azért osztották rám, mert szörnyen szórakoztatóan írok, mindemellett még nagyon szerény is vagyok és – hogy fokozzam az alliterációt – szemernyit sem szemtelen.)
A templom látványáért, én úgy érzem, megérte fizetni, még sosem láttam ilyet. Kint és bent egyszerre voltunk, a nap besütött, ahol a tető leomlott, de a megmaradt falakba vájt ablakokon is egyúttal. Ez tényleg furcsa érzést keltett, ezért szerintem igen találó, hogy Csaba bácsi a beszámolóját „érzésátadás”-nak nevezte.
A sok helyütt leomlott, részben újjáépített falakon pontosan megfigyelhetők voltak az építészeti jellegzetességek, s ha az ember közben figyelt Csaba bácsi részletes előadására, az bizonyára bármikor képes lesz ezentúl elsorolni a román és gótikus építészet jellemzőit. (Hm, néhány rövidke tesztkérdéssel most jól le lehetne leplezni az érdeklősét csak tettető egyesületi tagokat…)
Itt délig terveztük maradni, addig még volt fél óra, így Laci, Edit és én (mivel tudtuk, hogy milyen nehéz újra elindulni, ha leül az ember) nekilendültünk egy geoláda kereső expedíciónak. A láda elméletileg 500 méterre kellett legyen valahol a domboldalban. Mikor már fönn voltunk a tetőn, és ott tovább-baktatva a növényzetből ítélve úgy Horvátország táján járhattunk, csak akkor adtuk fel. Mire leértünk, már szedelőzködhettünk is, ugyanis elmúlt dél, indultunk tovább.
Felcsútig tekertünk, itt (hihetetlen, de igaz!) megálltunk egy cukrászdában kicsit regenerálódni. Egy fagyi, rosszabb esetben Coca-Cola zéró nevezetű kétes értékű ital mellett néhányan kamerafelvételen megtekintettük Dóri gimnasztika-előadását. Kommentár á la András bácsi. („Ezt nem tudnám utánad csinálni. Ezt se. Ezt se. Ezt végképp. Na, ezt igen, csak nem így néznék ki.”)
A következő megálló az alcsúti arborétum volt. A nagy platán alatt Móni tartott értékátadást, amelyből kiderült, hogy Magyarország fafaj-állományának igen nagy hányadát József nádornak köszönhetjük, aki külföldről telepítette be őket. A platán alatt nyüzsgő szúnyoghad viszont, merem állítani, már teljes mértékben hazai termés, ilyen vérszomjas egyedeket csak mi nevelhettünk. Egyébként, az ott lebzselő fotósokból ítélve erős a gyanúm, hogy a következő alcsúti prospektuson a mi egyesületünk tagjainak látványa boldogítja majd a Tisztelt Publikumot.
Anya és Móni további előadásaival színesítve végigjártuk az arborétum nagy részét, megnéztünk mindenféle ott fellelhető maradványt.
(További információért keresse az arborétum prospektusát!) A szemtelenül gazdag Habsburgok palotájának megmaradt fala előtt elterülő rétet meglátva pedig elhatároztuk, hogy a 2010-ben, akár tetszik az ottaniaknak, akár nem, ott fogunk tábort verni, és éjszaka gondolom meglessük, hogy az állítólag ott tanyázó szentjánosbogarak nem napelemesek-e véletlenül.
Sétálva gyök kettővel előre vonszolódni véleményem szerint sokkal fárasztóbb, mint biciklizni, így én jól ki is tikkadtam, mire továbbindultunk. Gondolom senki nem lepődik meg, hogy természetesen ekkor jött csak a túra neheze. (Igen, az az! Pontosan, a magassági adatokon az a függőlegesen az ég felé törő rész!)
Etyekig másztuk a dombokat, ki-ki a saját tempójában. A beérkezési különbség volt vagy fél óra, ha nem több… Anyát és Ágotát megint külön dicséret illeti áldozatos sereghajtó munkájukért!
Eddigre már a hirtelen megerősödésünkről szőtt illúzióink mind felszívódtak, vagy ha nem, hát kiizzadtuk őket a tűző napon.
Berti kivételével - aki fénysebességre kapcsolva megállás nélkül továbbhajtott - még szusszantunk egyet, majd nehézkesen elvontuk magunkat vissza Biatorbágyig.
Hat óra múlt, mire megérkeztünk. Azt hiszem, nyugodtan megveregethetjük a vállunkat, megint jó túrát sikerült összehoznunk, jót mozogtunk. Aki – élvezetes beszámolóm után –még mindig a szaunaövet preferálja, az magára vessen!
Vigyázat, legközelebb egyenlogós pólóban támadunk, de előre szólok, egyesületi induló írást NEM VÁLLALOK!
