Csabáék teljesítménytúrája nem hagyta nyugodni Andrást és Bozót, így szombatra ők is szerveztek egy fél-egyesületi túrát.
A TELJESÍTMÉNYTÚRA
- Van kedvetek jönni biciklizni a hétvégén? – ért minket, Editet és engem a kérdés egy végzetes napon.
- Persze – vágtuk mi rá könnyelműen, a részletek ismerete nélkül.
- De elég dombos-völgyes út lesz – figyelmeztettek.
Oda se neki, gondoltuk, kemény legények vagyunk, nem fog ki rajtunk egy pár emelkedő.
Meg aztán, ha nagy csapatban megy az ember, biztosan lesz majd, aki lemarad, nem kell attól tartani, hogy nagy hajtás lesz.
Amekkorát mi tévedtünk!
Kiderült ugyanis, hogy a csapatfelállás korántsem a megszokott lesz.
A terv szerint a csapatot a mi négyesünkön kívül a Fábry testvérek, András bácsi és a köztudottan emberfeletti biciklizési képességekkel rendelkező Botos család férfitagjai alkották volna.
És – mintha ez még mind nem lett volna elég – András bácsinak, Zolinak, Ádámnak és Lacinak feltett szándéka volt remek kis országúti biciklijüket használni.
Igazán bíztató, nem igaz?
No, de mégis, micsoda dolog lett volna ezt megtudva egyszerre visszalépni? Nem volt menekvés, most már vállalnunk kellett az előreláthatólag teljesítménytúrává transzformálódott kis kiruccanást.
Elérkezett a nagy nap.
Igazán gyönyörűséges, biciklizésre csábító reggelre virradtunk.
Az idő pocsék volt, az eget tartós napsütésmentes napot ígérő szürke felhők takarták, kisebb megszakításokkal esett az eső, s mindennek tetézése képpen a szél sem átallott fújni.
Valamiféle kisebb csoda folytán egész jó időben indultunk el, és már előre örültünk, hogy ezúttal majd nem mondhatják, hogy „Na, a Laciék megint késnek.”, amikor – úgy félúton járhattunk – jött a telefonhívás:
- Mi már mind itt vagyunk Vácon, és ha nem siettek, halálra fogunk fagyni!
Odaérve azonban egy ijesztően élettel és energiával teli társaságot találtunk, bár szerencsénkre a gyilkos felállás némileg módosult: Ádám valami isteni közbeavatkozásból kifolyólag nem tudott eljönni, valamint technikai okok miatt Laci elvetette az országúti biciklijének használatának gondolatát.
A túrát egy könnyed, alattomos kis emelkedővel indítottuk.
Csak úgy bemelegítésnek. Ugyan, mi az nekünk?
Nem akarok más helyében nyilatkozni, de én nem tagadom, hogy bennem ekkor fogalmazódott meg a kétségbeesett, kezdésnek nem túl motiváló gondolat:
„ Most forduljunk vissza, amíg még nem késő!”
András bácsi pedig félig tréfásan megjegyezte, hogy „Gyorsan keressünk egy cukrászdát, együk tele magunkat, és menjünk haza!”
Ezekből persze nem lett semmi, s utólag természetesen már egyáltalán nem is bánom.
Rádig valamennyien lassan belerázódtunk és belemelegedtünk a biciklizésbe, ezeket szó szerint is értve…
Itt tartottunk egy kis pihenőt és megbeszélést, de igazán csak nagyon rövidet, mivel a bicikliről leszállva nyomban megint érezni kezdtük, hogy nem mondhatni, hogy valami banánérlelő meleg volna.
Úgyhogy tényleg csupán annyi időre álltunk meg, hogy bevigyünk szervezetünkbe egy kis energiát, valamint, hogy a térképet tanulmányozva megállapítsuk, hogy a tervezett útvonalból addig mindössze elhanyagolható mennyiségűt tettünk meg.
- Csak nyugalom, nem kell izgulni, egészen este nyolcig ráérünk befejezni! – biztatott minket András bácsi.
Ez olyan dél fele lehetett, ebből gondolom elképzelhető, hogy mennyi volt még hátra.
Továbbindultunk.
Lassan már az emelkedők gondolatával is egészen jól megbarátkoztunk, ugyanis olyan cudar időben a lejtőkön lefelé „csorogva”, a hideg, esős szembeszéllel és léghuzattal az arcában az ember szinte már várja a következő emelkedőt.
Ezekre sosem kellett sokáig várni. Nem hazudtak nekünk, valóban meglehetősen dombos-völgyes útvonal volt.
Egy – majdhogynem függőleges – irtó hosszú emelkedő után Katának megfájdult a térde, ő a túra hátralevő részét ilyen állapotban volt kénytelen teljesíteni. Ezt az emelkedőt egyébként Edit meg én furcsa mód egész „könnyedén”, szinte jókedvűen küzdöttük le, s mikor ezt a többiekkel is megosztottuk, nyomban elkezdődött a humorizálás.
- Hoppá, elnéztem a térképet, nem is erre vezet a mi utunk, hiába jöttünk fel! Vissza kell fordulnunk! – viccelődött András bácsi, amin valamennyien jót derültünk.
Na, de kellett is nekünk az ördögöt a falra festeni!
Addig-addig, hogy Ősagárdnál végül valóban úgy jártunk!
A jó kis utunk valami autóverseny miatt le volt zárva, így egy darabot kénytelenek voltunk visszatekerni, hogy azután egy csinos kis hurokkal, egy jó nagy kerülővel folytathassuk utunkat.
Jó sokáig szinte megállás nélkül tekertünk, az autóútra kiérve a kettesen pedig ismételten megmásztunk egy szemtelenül meredek, és minden addiginál hosszabb emelkedőt. (Eddigre természetesen elállt a szél és kisütött a nap is, nehogy véletlenül fázzunk a dombon felfelé küszködve.)
Keszegnél tanakodtunk egy sort, hogy a két út közül a hosszabbikat válasszuk-e, elmenjünk-e Nógrád felé, de mivel akkorra már nem mindenki érezte magát a helyzet magaslatán, végül - nagyvonalúan engedve a kérésnek és a kísértésnek – Vác felé fordultunk, és innentől néhány enyhébb emelkedőt leszámítva nagyrészt lejtős, de legalábbis végre nem felfelé vezető úton haladtunk…
…egészen a legközelebbi, kihagyhatatlan, lételemet jelentő cukrászdáig.
Itt egy hosszabb, lakmározással egybekötött pihenőt tartottunk, majd újult erővel („Már aki” – szúrja itt közbe Anya a háttérből) indultunk tovább, hogy leküzdjük a maradék röpke 12 km-t.
De - hogy a siker véletlenül se legyen teljes - a céltól mindössze néhány km-re Zoli defektet kapott.
Felkészültségünknek köszönhetően azonban ezt az akadályt is sikeresen leküzdöttük, és végre csak visszaértünk a parkolóban hagyott autóinkhoz.
Mint már előbb írtam, ekkorra már megjavult az idő, valamint a kedélyállapotunk is, és igazán büszkék voltunk, hiszen még 6 óra sem volt!
Bőven limitidőn belül teljesítettünk!
Összesen 84,83 km-t tettünk meg.
Ez az adat Zolira nem vonatkozik, ő ugyanis innen még hazatekert.
Mert miért ne? Ártani nem árthat…
Kori
Szemléltetésként, az út magassági paraméterei. 50=5km.
