2009. november 8. vasárnap, évadnyitó őszi gyalogtúra
Túraleírás: a táv kb. 15 km, Szokolyától a P+-en Nógrádig / várrom, tájház megtekintése /, majd KZ-n, Z-n Királyrét, innen vissza Szokolyáig a P-n.
Szokolyán a vasútállomáson volt a találkozó, de a Nagy - Botos - Famíliának már előbb elkezdődött a kaland (és tudomásom szerint nem csak nekünk), ugyanis nem tudtuk hogy hol van az állomás. Szépen mentünk az úton tábla után kutatva, mire Zoli megkérdezte az egyik helyitől merre menjünk, de félrevezetett minket, mert a kis-vasúti állomáshoz érkeztünk.
Na, akkor Apa kérdezte meg az egyik helyit, ő mondta a helyes utat, mert mikor lefele mentünk a szűk kanyargós úton, velünk szembe jött egy MÁV-os ember. Nemsokára megláttuk a többieket és ahhoz képest, hogy 9 előtt már a faluban voltunk, csak negyed 10- kor érkeztünk meg az igazi találkozó helyre. Szépen összejöttünk, 22 bátor vállalkozó vágott neki a túrának.
Kicsit szemerkélt az eső, de nem volt vészes. Rövid eligazítás után elindultunk, a rossz irányba. Sebaj, de mi lesz majd később az erdőben!? Végig a piros-fehér jelzést követve mentünk az erdő mélyébe egész jó úton, az elején. Utána sár nehezítette a továbbhaladást, mindenki ügyelt, hogy ne legyen sáros, de a túra végén nem láttam olyat, akin ne lett volna sárfolt. Árokba be-ki, dombon föl-le vezetett az út, elég izgalmas volt, mert lefele csak csúsztunk a sáron. A merészebbek (én is) sima talpú cipővel vágtak neki a túrának, amivel még jobban lehetett lefele csúszni. Bent jó volt, mert nem esett az eső a fák miatt, de kiérve az erdőből már igen. Az első megálló a Nógrádi várrom volt.
Nógrádi vár alaprajz, képek (írd be bal oldalon a keresőbe, hogy Nógrád és kattints a legfölsőre, ott mindent megtudhatsz a várról!) A várrom előtt készült a nagyfénykép a 7 Vezérrel, majd mindenki bóklászott, ebédelt, fotózott.( jó magyar szokás szerint mindenből pénz kell csinálni -> na de hol maradt a belépődíj!!??) A várrom után egy cukrászda volt beiktatva, mert ekkorra az eső elég rendesen rákezdett. Nem volt ötcsillagos, de arra jó volt, hogy megvárjuk, míg eláll az eső. Hát ez már csak Nógrád, mert ahányszor itt jártunk, mindig esett az eső! Kis idő múlva folytattuk utunkat tovább, de egy darabon szántóföld közötti földúton, ami, hát, nem volt egészen kiváló gyalogtúrára. Néhol a bokáig érő dagonyában kellett menni, de azért álltuk a sarat. Végre beértünk az erdőbe, ott se volt jobb, de legalább nem esett az eső. Innen már nem volt sok, de mivel szépen ment a csapat, az egyik elágazásnál, ahol lehetett volna választani a rövidebbik utat, a hosszabb utat választottuk (és milyen jó választás volt…). Nagyrészt lefele mentünk, ami azért volt érdekes, mert ha lassan mentél elcsúsztál, ha kicsit gyorsabban, elcsúsztál, úgyhogy elöl egy jó kis futóverseny volt, aminek a lényege, hogy ki ér le előbb úgy, hogy nem esik el, át tudja ugorni a pocsolyát, és egyik éles kanyarban sem kenődik fel valamelyik fára. Mindenki sikeresen vette az akadályt a maga tempójában, az elágazásoknál mindig megvártuk egymást, és együtt mentünk tovább, a legutolsó elágazásnál azonban a csapat nagyon szétszakadt…
2.rész 16.00 – 18.00
Míg vártuk a többieket azon tanakodtunk, hogy induljunk el, mert kezdett már sötétedni és senkinél se volt lámpa. Először botokból kirakott nyilat raktunk a földre mutatva a helyes utat, de aztán végül is 3 részre osztottuk egymást, először a gyerek, majd a nők, végül a férfiak…
Nem dehogyis! Aki először elindult, ahhoz csapódott pár ember, a második csapat vacillált, hogy menjen, vagy maradjon, de végül az a csapat is elment, csak a harmadik várta be a lemaradt embereket. Én a másodikban voltam, és szépen, együtt maradva követtük a jelzéseket.
Egy darabig. Mikor már a látótávolság lecsökkent 10-15 fányira, nem volt olyan könnyű megkeresni a jelzéseket a fákon. Ekkor kaptuk a hírt telefonon, az első csoport leért, csakhogy ők még ”világosban”, ráadásul az utolsó csoport még el sem indult. Mindegy, tovább mentünk azzal a tudattal, hogy nem lehetetlen a feladat. Na de addigra teljesen besötétedett. Még próbáltuk követni a jelzéseket, de egyszer csak előttünk eltűnt az ösvény, fák voltak keresztbe, bokrok, belógó ágak keresztezték az utunkat. Olyan volt mintha direkt rakták volna keresztbe azokat a fákat. Elmentünk egy kicsit jobbra de a jelzés sehol, a helyes út sehol. Na mit tehet az ember ilyenkor? Tovább megy egyenesen! De merre van az egyenes!?
Akinél volt telefon, vagy bármiféle fényt adó tárgy az elővette, és próbálta megkeresni az utat, persze nem sok sikerrel, ám ekkor szó szerint felcsillant a remény. A távolban két kis világító pontot láttunk. Azt gondoltuk az előttünk lévő csoport tagjai világítanak nekünk, ezért követtük is a fény, kiabáltunk, fütyültünk, hogy megvagyunk, de nem jött válasz. Aztán mikor közelebb értünk a fényhez rájöttünk, ezek csak villanypóznák. De legalább közel van már a civilizáció. Természetesen a kiút az erdőből nem volt könnyű még így se, mert annyira sok volt a bokor, belógó ág, árok, gödör, hogy cik-cakban kellett menni, lehet, hogy hátrafele is mentünk néha. Végre nagy nehezen kikeveredtünk az erdőből, át egy kis hídon, balra vettük az irányt, és megláttuk az első csoportot. Elmondásuk szerint miután hívtak minket, hogy leértek 20 percet vártak ránk, nekem 3 órának tűnt ott benn. Na, de nem volt még vége, mert még hátra volt az utolsó csoport. Telefonon fölhívtuk őket, hogy látnak-e már fényeket de sajnos azt a választ kaptuk, hogy nemhogy fényeket, az előttük lévő fákat sem látják.
Egy megoldás maradt már csak, vissza kell menni értük, mert nálunk van telefon, aminek a vakuja elég jól világít. Kriszti, Apa, és én visszamentünk azon az úton, ahol kijöttünk, és addig bementünk, amíg már mi sem láttuk a villanyoszlop fényét. Fütyültünk, kiabáltunk, világítottunk de semmi. Még beljebb mentünk, mire megláttunk egy világító pontot, majd még egyet, meg még egyet, és végre feltűnt az első ember is, majd az egész harmadik csapat.
Végre megvoltak, és már csak vissza kellett találni a villanyoszlop fényeit követve de,- nem volt meg a fény! Na jó megvolt, nem bonyolítom tovább, úgyhogy a 3 személyes felmentő sereg, mint a helyiek, úgy mondtuk a helyes utat a sötét erdőben. Követtük a fényt, kiértünk az erdőből és végre megint együtt volt az egész csapat. Összességében az elsőknek volt a legjobb, nekik egyáltalán nem kellett használniuk a lámpát, mi azért az út második felét sötétben tettük meg, a harmadik csapat az út első felét sötétben, másik felét koromsötétben tette meg, de mindenki túlélte a túrát. Hozzáteszem, ilyen élményben még nem volt részem.
De szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A következő túrára teljes menetfelszerelést viszünk, beleértve a fejlámpától a „gyalásó-ig”. (gyalogsági ásó, katonaviselt emberkék ezt a kifejezés ismerik!)
Andrásbá azért a végén hozzátette enyhén feszült arccal: „Nem ez volt a terv!” Egy gyors eligazítás volt a jövőben tervezett túrákról meg egyebekről, majd indultunk haza. Szerintem elég jó túra volt ez, talán olyan, mint a hármas határkőhöz vezető út, csak ott kevesebb sár volt, nem volt sötét, kevesebbet gyalogoltunk, meredekebb volt felfele, keskenyebb volt az út stb., ja és a bicikli is velünk volt. Bár, ha itt a biciklit kellett volna a nyakamba venni, az első fánál hajítottam volna el olyan messzire, hogy még sírni se kelljen utána…
nagyobb térkép