Hagyományos Mikulás túránkat idén Árpi gyerekkori barátja, Tibi szervezte. Zugligeten, a Libegő alsó állomásánál találkoztunk. Kisunokám várható részvétele a túrán olyan izgalommal töltött el, hogy alig bíram másra figyelni. Lassacskán összejött a csapat, elindultunk a János-hegyi Erzsébet-kilátó felé a zöld jelzésen. Egy darabig követtük a többieket, aztán egy kanyarban eltűntek. Kanyar kanyart követett, így gyanútlanul ügettünk tovább, felváltva cipelve a babát, amikor egyszer csak ránk telefonáltak, hogy merre járunk. Jó darabon továbbhaladtunk addigra az aszfalton, így vissza kellett fordulnuk. Ágotáék lejöttek elénk, nehogy megint elvétsük a jelzést. Csatlakoztunk a csapathoz és most már együtt kaptattunk a kilátó felé, amely egyszer csak teljesen váratlanul bukkant elő a semmiből. Bementünk az épületbe, ahol szintén vacogtunk, de a falakon körbe meg lehetett nézni a kilátó történetét. A vállalkozóbbak felmásztak gyönyörködni a kinézésben, mert kilátás, az nem volt. A kilátó előtt összegyűltünk egy pár fotó erejéig, aztán a Normafához indultunk tovább. Oda is értünk, de nem ismertem fel, mert a látótávolság itt is kevéssel haladta meg a 10 métert. Unokám ekkorra már elunta a ködszitálást, őt gyorsan bepakolták szülei a meleg autóba, és vitték haza. A büfénél a többiekkel megettünk egy-egy frissen sült lángost, aztán lesétáltunk mi is az autóinkhoz.
Szeretem a misztikus hangulatú időjárást és kirándulásokat, így ez is nagyon tetszett, köszönjük a túravezetőnek!