május 30-31. kerékpártúrák, programfelelős: András
Program: két túra a Szigetközben
Táborhelyünk:
Kimle-Novákpuszta Értékátadás helyett:
Hédervár története Mivel legutóbbi két kirándulásunk nem volt „Lájtos 40-es, sík terepen” ezért úgy döntött András bácsi legyen egy kis pihenő, nehogy csökkenjen a létszám ezután a horror után, így egy könnyed tekerés várt ránk gyönyörű szép lankás vidéken.
A kempingbe szerencsésen megérkezett mindenki, a csapat oszlopos tagjai, és mint mindig, új emberek is csatlakoztak hozzánk. Itt megemlíteném, hogy a Botos Família először (és szerintem nem utoljára) teljes létszámban megjelent!
„Vigyázat, legközelebb egyenlogós pólóban támadunk” – mondta Kori legutóbbi beszámolójában, és ez így is lett. Ugyan még limitált példányban, de pólónk, sőt zászlónk is van már. Egy rövid eligazítás után úgy ”11 óra magasságában” elindultunk a Dunakilitiben lévő duzzasztógáthoz.
Útközben kisebb-nagyobb problémák adódtak, de mint mindig, most is kitűnően hárítottuk el a biciklihibákat. A duzzasztógátnál értékátadás nem történt, de szerintem a hatalmas zsiliprendszer önmagáért beszélt. A nézelődés után egy kis szerelés történt Dóri biciklijén, de erre a biciklire sajnos keresztet kellett vetnünk. Ugyan ment még vele pár m-t, de fölmondta végleg a szolgálatot, úgyhogy elővettük a „B” tervet.
Laci vonszolta maga mellett a bringát, Dóri pedig Gábor biciklijén potyautasként indult tovább, így mentünk hazafele Püski –Darnózseli– Kimle-Novákpuszta irányába.
Csakhogy Gábor biciklije nem tandem volt, hanem egyszemélyes retróbicikli. Úgyhogy abból a bicikliből is kifogyott a szufla (mármint a kerékből a levegő).
A következő kiszemelt, akinek Dórit kellet vinnie a hátán, apa volt. Neki ugyanis ”terhelhető” biciklije volt, tehát neki jutott ez a nemes, ám nem könnyű feladat.
De akadt egy kis probléma: a nem könnyű feladat kifogott apán, így nem kis boldogságomra, én kaptam meg a feladatot. Még egy utolsó pillantást vetettem gyönyörű szép országútimra, aztán nem volt mese, át kellett állítanom magam az MTB-ra. Fél perc alatt országúti kerékpárosból taxis lettem.
Habár az országúti szekcióból Zoli, és András bácsi legelöl megmutatták, hogy lehet menni a pályán, - én, és másik taxis kollegám, Laci élveztük az utat.
Az út nagy részén kiváló idő volt, ám az utolsó 10 km nem volt zökkenőmentes!
- Na, anyám, csak ezt ússzuk meg! – mondta apa anyának, ugyanis velünk szemben az ég koromfekete volt. Reménykedtem, hogy megússzuk szárazon, de sajnos elkezdett esni az eső. Kicsit fújt a szél is, így úgy éreztem magam, mint Forest Gump amikor katona volt, nekem úgy tűnt, mintha eső esne oldalról, szemből, sőt még alulról is. De milyen jó, hogy csak eső esett?! Ugyanis mikor hazaértünk a kempingbe, jég borította el a sátrakat. Ezt azért ne úgy képzeljük el, hogy hólapáttal lapátoltunk síoverálban május végén, de jég-golyózni simán lehetett volna.
Páran beáztak: - Kriszti, ha a szúnyoghálót húzod be, attól még beesik az eső!!! – jegyezte meg Laci, miközben hajszárítóval szárították a sátrat, de végül mindenki megúszta a beázást.
Hála az égnek tettek félre száraz fát, így a jól megérdemelt tábortűz sem hiányozhatott a nap megkoronázásához. Külön köszönet Gábornak és apának, akik nélkül nem üldögélhettünk volna a tűz mellett. De jó is egy nehéz nap után a tűz mellett pihenni, beszélgetni, és persze szalonnát sütni…
Tehát a kis csapat minden tagja nyársra szúrt szalonnát és hagymát sütögetett.
A jó kis zsíros kenyér, sült szalonna, és hagyma vérré vált bennünk, és azt hiszem ezzel nem voltam egyedül, de egy kenyérnél és nyársnál nem lehetett megállni.
A jól belakott társaság megbeszélte a mai és a régi politikai helyzetet (ugyan ezt az egyesületben nem lehet) de Andrásbá ezt a részét nem hagyhatta ki, mert ebben volt egy kis filozófia is.
Másnap egy gyors reggeli, utána eligazítás, miszerint a mai napon (vasárnap) egy lájtos 40-es lesz, de már itt tudtuk, hogy ez sem lesz annyi. A lényeg a lényeg, fél 11 ”mélységében” elindultunk a Héderváron található kastélyszállóba. A szállástól nem volt messze kb. 10 km-re, tehát egy gyors bemelegítésnek megfelelt.
Sajnos a kastélyszállóba nem tudtunk bemenni, mert ez SZÁLLODA, és nem műemlék (a sok újgazdag nem tudja máshol elverni a millióit…):
- Sajnos ide nem jöhetnek be, mert megzavarhatják a szálloda vendégeit, és nem is úgy vannak öltözve, mint akik megszállnának nálunk! – jelentette ki a recep-cica.
- Jó akkor a 13 ezer eurómat nem ebben a viskóban fogom elkölteni… - mondta apa hangosan, mire a recepciós idegesen visszament a pult mögé. De ha nem, akkor nem. Így hát a kertben bóklásztunk egy darabig, készítettünk pár közös képet a bejárati ajtó előtt, de csak óvatosan tettük, nehogy megzavarjuk a vendégeket.
(Bár elhatároztuk, hogy a helyet megszerezzük az egyesületnek. a szerk.)
Ezután folytattuk utunkat Arak – Máriakálnok – Mosonmagyaróvár felé. Utunk során ismét akadtak problémák, hála az égnek most nem biciklivel, hanem a széllel.
Annyira fújt a szél, hogy ha egy kicsit nem tekertem, megálltam. Olyan volt, mintha hátrafele mennék, és tökmindegy volt merre megyünk, mindig szembe fújt. Habár kicsit szétszakadt a csapat, mindenki egytől – egyig kitűnően vette az akadályt.
A Forma 1–ben, ha egy autónak a kereke beadja a kulcsot, azt a boksz–utcában 4 másodperc alatt lecserélik. Viszont olyanról még nem hallottam, hogy valakinek a fájós lábát meggyógyították volna 4 másodperc alatt, így Árpi sajnos „a kockás zászló előtt technikai okok miatt feladta a versenyt”. (Műtve volt a térde). De nem ő volt az egyedüli, akinek akadtak technikai problémái. Orsinak szintén elkezdett fájni a lába, nem is érezte jól magát, de jól felszerelt egyesület lévén, a kísérő kocsiban utazhattak velünk tovább. Útközben volt egy kis fennakadás, ugyanis rossz irányba indultunk el de aztán hamar rátértünk a helyes útra.
Mosonmagyaróvárig meg se álltunk, de ott aztán nem voltak velünk a helyiek! Ugyanis mivel mi vasárnap voltunk ott, ami ugye pünkösd, egy lélek se volt az utcákon, és egy darab fagyizó sem volt nyitva.
Na, itt kicsit azt hittem, hogy vége, nincs tovább, azért tekertem nem kevés km–t, hogy egyek egy jó Rákóczi túrost, vagy egy fagyit, erre tessék, mintha tudták volna, hogy oda megyünk, bezártak mindent… Pedig Vera már kilométerekkel előtte kiabálta, hogy „kalóriát akarok!”
Elmentünk vagy 5 fagyizó mellett, de csak a jól ismert tábla várt minket: ZÁRVA!
Végre találtunk egyet, de az kicsi volt, elküldtek máshova, az megint zárva volt.
Szerencsére a kísérőkocsink talált egy nyitva tartó cukrászdát, így itt kis csapatunk feldobta a napi bevételt egy kicsit…
Miután már csak morzsa, és egy kevés fagyi maradt a fagyizóban, új erőre kapva ismét bringákra pattantunk, és elindultunk hazafelé. Megjegyezném, hogy ekkor tartottunk a tervezett 40 km–ből 40–nél, és még egy húszas várt ránk…
Egy kicsit fáradt már a csapat, de oda se neki.
És ha ez nem lett volna elég ennyi szerencsétlenség után, félrevezettek minket. Egy kitűnő jobbos helyett mi egy szemtelen balost tettünk. Úgy 4 km–ig fel se tűnt, hogy nem jó utakon járunk, és ehhez jött még egy kis orkán erejű szél. Aztán végül is beálltunk a helyes irányba, és eljutottunk a Mosoni–Duna egyik hídjához.
Mikor elértünk a hídhoz kicsit úgy éreztem magam, mint a kislány a mesében, aki vitt is ajándékot, meg nem is, ugyanis a hidat pont felújították, tehát volt is alattunk híd, meg nem is, vagyis pallókból összeeszkábált kis hídon kellett átmenni. Végül semmi gond nem történt, tekertünk még 5 km-t, és elérkeztünk utunk utolsó szakaszához.
8 km kitűnő bicikli út + 2 km levezető. Mindenki a saját tempójában elindult de éreztem, hogy lesz itt még egy kis meglepetés…
Mint mindig, megérzésem most sem hagyott cserben (na jó, azért kémia órákon a megérzéseim hasznavehetetlenek).
Mivel Andrásbá, Edit és Laci elöl kezdtek hozzá az utolsó szakaszhoz, számítani lehetett arra, hogy készülnek egy kis erőpróbára.
(András kicsit elengedte a gyeplőt elől, ezt látva Laci és Edit középről csatlakozott hozzá. a szerk.)Zoli és én hátulról néztük az eseményeket, mert leghátul voltunk, de kivártuk az alkalmat és elindultunk előre.
Szóval egy házi országúti–verseny kerekedett ebből…
De előbb szeretnék megdicsérni mindenkit, amiért kibírta ezt a rövidnek nem mondható, ám annál hosszabbnak tűnő 8 km–t. Valamiért mindenki jobban bírta az utolsó szakaszt, lehet, hogy erre spóroltak, nem tudom.
Na, de térjünk vissza a mi kis versenyünkre:
Elől Laci és Andrásbá próbált egymással elbírni, mögöttük Edit biztosította a haladást. De aztán… A falu határában bevárták a társaságot, mikor 2 perces sprint után végre beértük Zolival őket.
Zoli előre surrant (végülis ő nem vitt senkit a hátán, és nem tolt senkit, úgyhogy ez valahol kötelező is volt), aztán Edit úgy döntött, kimarad ebből a játékból.
Tehát Andrásbá, Laci és én maradtunk a versenyben. Szemtelen magatartásomat nem hazudtolva maradtam egy darabig Laci mögött szélárnyékban, amíg kipihentem magam, majd újult erővel Zoli után eredtem.
Itt tudatnám azokkal, akik majd versenyzésre adják a fejüket, hogy a verseny addig tart, amíg a falu nevével el nem látott tábla mellett el nem halad!!!
Sajnos Zoli beleesett abba a hibába, hogy azt hitte, neki akkor van vége a versenynek, amikor ő elfárad, de ez nem így van Zolikám…
Úgyhogy a versenyt, mivel én haladtam át először a falu nevével ellátott tábla mellett, ÉN nyertem. Nem TE Zoli, hanem ÉN… NEM TE, ÉN!!!!!!!!!!!!
Utánunk az országúti szekció többi tagjai érkeztek be, kitűnő időeredményekkel, majd nem kis meglepetésünkre, nem sokkal lemaradva a többiek.
- Lássuk be Botosok, jók vagytok… - nyugtázta Laci.
Innen üzenem neked Laci, hogy ne aggódj, 20 év múlva már én sem leszek fiatal, majd akkor talán megelőzhetsz…
- Mit akartok? Volt, hogy 28–cal tepertem – mondta apa elégedetten Zolinak – Láttam Zoli arcán egy kaján mosolyt, és leolvastam a szájáról, hogy:
- Mi meg 42–vel – de annak aki 28 vagy 20 fölött ment, kalapot emelek, kitűnő eredmény. Végül is esés nélkül megúsztuk az utolsó szakaszt, így a maradék 2 km már csak levezető volt.
A kempingbe visszaérve mindenki sátrat bontott, biciklit tettek föl a csomagtartókra, és még egy-két szó után hivatalosan is vége volt a túrának.
Indulás előtt még a Szabaka család kemény magja megmártózott a Mosoni–Dunában, de a következményekről pontos információkat nem tudok…
Dicséretet érdemel mindenki, aki eljött, és teljesítette a túrát, köszönet Krisztinek és Timinek a hátul végzett munkájáért, az időjósnak, az emberkének, akinek a nevét nem tudom, de félrerakott nekünk fát, így sütögethettünk, aki készítette a nyársamat, mert eszméletlen finom volt, Gábornak, aki megtalálta a cukrászdát, Anyának, mert olyan finom kókuszgolyót csinált, Verának a sajtosért, a Budaflax kempingfelszerelés gyártó cégnek, mert kitűnően működik még mindig a közel 30 éves sátrunk, köszönet mindenkinek, akiket kihagytam, ja és köszönet Zolinak, amiért nem rakott ki Győr egyik buszmegállójában, mert nem mondta ki, hogy: Ádám, téged nem lehet megelőzni!
