Egy hideg téli nap volt azok a mínusz sok fokosak közül, amikor csörgött a telefonom, és András azt kérdezte, mi lenne, ha az idei tábort Fonyban tartanánk? Talán a nyári meleg gondolatától, de sokkal inkább az ötlettől máris átmelegedtem, mintha eltűntek volna a mínusz fokok, és már nem is tél lett volna. Ezúton is szeretném megköszönni Andrásnak, hogy ide szervezte a tábort, és a részvételt mindenkinek, aki eljött az „én kedves kis falumba”, erre a zempléni településre. Számomra nagy élmény volt a tábor, és annyi gondolat kavargott bennem akkor és ott, hogy el sem tudtam mondani. Most már, hogy egy kicsit lecsillapodtak, megpróbálok egy csokorra valót átnyújtani.
Földrajzilag a falu a Zemplén nyugati lábánál, a Hernád völgyének szélén fekszik. Első írásos említése a XII. századból való, tímárok lakták. Jellemzője az egyszerűség, nincsenek hivalkodó épületek, az emberek életét a mindennapi megélhetésért vívott harc kötötte le. A vidék legnagyobb kincse az a tiszta levegő, amit ma már nagyon kevés helyen lehet megtapasztalni. Ez a levegő télen a hideg illatával van meg telve, nyáron pedig a mezei virágok, gyógynövények illatával.
A falu számomra a gyerekkoromat jelenti, nagyon sok időt töltöttem ott, és töltekeztem lelkileg, számomra a „haza” leginkább ez a kis falu, pontosabban ez a kis falu a 70-es években. Ez egy érdekes időszak volt a magyar falvak történetében szerintem. Évszázadokon keresztül kialakult társadalmi szerkezete volt egy falunak, mindenki pontosan tudhatta, hogy mire számíthat, mindennek megvolt a maga rendje, pontosan tudták az emberek, hogy milyen élet vár rájuk, minek mi a következménye. Aztán a XX. század közepétől a falvak elkezdtek néptelenedni, a lakók az iparosodó városokba mentek „szerencsét próbálni”. Természetesen innentől kezdve semmi nem volt kiszámítható, nem tudta senki olyan pontosan megmondani, hogy milyen életciklus vár rá, mire számíthat. Gondolkodtatok már azon, hogy ez mekkora frusztráltságot okozhatott emberekben, ezáltal a társadalomban is?
A 70-es években különleges hangulata volt a falunak. Fonóba ugyan nem járt senki, de volt „klub-élet” a fiataloknak, ahova minket, gyerekeket persze nem engedtek be, és csak sóvárogva néztük a nagyokat, és próbáltuk elképzelni, mi lehet odabent. Mire már mi is bemehettünk volna, addigra megszűnt ez is.
Még ma is jólesik visszagondolnom kamaszkorom ott töltött nyaraira, amikor reggel 6 óra 52-kor rendszeresen arra ébredtem, hogy a tehéncsorda elment az ablak alatt, aztán én is részt vettem a napi nyüzsgésben, ami hol szőlőkötözés, hol krumplikapálás, de sokszor játszás volt a haverokkal, unokatesókkal. Bárhol voltam, amikor a déli harangszó megszólalt, szaladtam haza ebédelni. Számomra az egyik legnagyobb élmény az, ahogyan az esték zajlottak. Az este döntő fontosságú eseménye volt, amikor a csorda megérkezett. Ellátták az állatokat, megfejték a teheneket, elvitték a csarnokba a tejet, és elmentek misére az emberek. Mise közben a tejeskannák az ajtónál sorakoztak, aztán mise után, mint egy ridikült vitte haza ki-ki a sajátját. Ezen a templomtól az otthonig tartó úton minden fontos dolgot meg lehetett beszélni. Utána már csak az esti béke várt ránk: vacsora és az otthon nyugalma. Ennyi év távlatából még mindig jólesik erre az időszakra visszaemlékezni.
Amire még jó visszaemlékezni és szerettem volna elmondani ott is, az az emberekből áradó isten-tisztelet, azé az Istené, aki mindenhol van: fűben-fában, napsütésben, szélfújásban, és főleg bennünk, legbelül. Igazából nem feltétlenül a római katolikus egyház istenét tisztelték az emberek, hanem ezt az Istent, akit lehetett a templomban is tisztelni, de alapvetően magunkban és a környezetünkben kell keresni. Azt gondolom, hogy ez ma is fontos lenne, és engedjétek meg, hogy végezetül egyik kedvenc versemből idézzek:
„Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem lenne más vallás,
Nem lenne csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…”
Ágota
B.Lacitól kaptunk rövid összefoglalót, a kettes csapat útjával és az utolsó két nappal kiegészítettem:
5. nap: Egyes csapat:
Fony (autóval) - Óhuta, elágazás - Erdőhorváti - Tolcsva - Vámosújfalu - Bodrogolaszi - SÁROSPATAK - vissza autóval vagy kerékpárral.
52 km - Óhutától Sárospatakig és vissza, de ez keveseknek jött össze. Kettes csapat:
Fony (kerékpárral) - Óhuta - Erdőhorváti - Tolcsva - Vámosújfalu - Bodrogolaszi - SÁROSPATAK - Óhuta - Regéc - Fony (vihar)
kb.100 km
6. nap:
Fony (autóval vagy kerékpárral) - KASSA - vissza autóval vagy kerékpárral.
86 km, a kevébé emelkedősön 96 km
7. nap:
Fony - Boldogkővár - Gibárt - Fony.
40 km
F. Kati beszámolója az első napról:
Hétfőn kora reggel elindultunk, hogy megkezdjük utunkat szokásos évi táborunkba. 8-kor találkoztunk az iskola parkolójában, ahol megbeszéltük, ki kivel megy. Nagyjából 3 órás út után megérkeztünk Fonyba, táborunk színhelyére, egy észak-keleti kis faluba a szlovák-magyar határ közelében. Miután minndenki megérkezett, elfoglaltuk szállásunkat. Én Dóriék kis parasztházában kaptam helyet, ahol hely volt bőven, de a vizet a kútról mertük. András bácsi egy rövid bemelegítő utat tervezett Vizsolyba, ahol megtekinthettük a román kori, gótikus beütéssel rendelkező református templomban a Vizsolyi Bibliát, ami az első teljes, magyar nyelvű bibliánk. A szent könyvet Károli Gáspár fordította az 1500-as évek végén héber és görög nyelvről.
Visszaérkezve a vendégházba átsétáltunk vacsorázni a közeli nyugdíjas klubba, ahol töltött káposztát ettünk.
Kriszta beszámolója a második napról:
Kedd reggel nekiveselkedtünk, hogy megnézzük a regéci várat. Nem tudtuk, mire vállalkozunk! A távolság pár kilométer, azonban Fony végétől végig emelkedik. Regécre érve újabb nehézség következett, mert a várig biciklivel nem lehet feljutni, csak gyalog. Sűrűn emlegettük a tavalyi hármas-határhoz mászást, miközben az erdei úton toltuk fölfelé bringáinkat. Végre felértünk, itt Árpi beszélt a helyről, a vár történetéről. Gondoltuk, megtekintjük a várat belülről is, de a jegy árusítója nagy létszámunk ellenére (több mint 30 fő) nem tudott kedvezményt adni az árból. Így a vár mellett megkóstoltuk gazdagon margarinozott úti csomagjainkat, pihentünk egy ideig, aztán továbbmentünk Óhuta felé. A bortermeléséről híres Erdőhorváti, Tolcsva és Erdőbénye településeken keresztül tértünk vissza Fonyba, ahol ismét bőséges vacsora várt ránk.
Ádám beszámolója a harmadik és negyedik napról:
Szerdán Andrásbá azt a merész tervet eszelte ki, hogy kétfelé osztódjunk és az egyes csoport Andrásbá vezetésével egy rövidebb, a kettes csoport Laci vezetésével pedig egy hosszabb úton tekerjen. Első nagyobb megállónk a Huszita háznál volt. Tovább haladva Telkibányán megnéztük az Érc- és Ásványbányászati Múzeumot. Egy kicsit ránk ijesztett az időjárás, mert elkezdett esni az eső, de hamar elállt. Innentől kétfelé váltunk a második csoport úti célja a Huták voltak. Elmentünk Kőkapuig, a fából vésett királyokig, ettünk-ittunk majd egy kis kavarodás után indultunk tovább hazafelé. Először is hegyetmásztunk a hutákig, majd hegyetmásztunk regécig, és végül – nem, több hegy nem volt – az utolsó 10-15 km már lefele vezetett. Menet közben el is felejtettük, hogy, hogy szenvedtünk fölfele. A vacsora gyümölcsleves – ami valljuk be, nem volt teljesen tökéletes – és rántott hús, ami azért már egészen jó volt.
Csütörtökön azok, akik még nem fáradtak el, bringával indultak, a többség autóval vágott neki Kőkapunak. Kis pihenő után a Károlyi kastély felé vettük az irányt, ahol egy jó kis idegenvezetést kaptunk a család mindennapjaiból. Még vásárolni is lehetett, csak sajnos százezrek nem voltak a zsebeimben, úgyhogy az antik bútorok (egy-kettőt az IKEA-ban is meg lehet venni 50-60 ezerért is, teljesen ugyanolyan volt némelyik) maradtak. Megebédeltünk, fáramásztunk majd folytattuk utunkat Füzér felé. A füzéri várat jó magasra föllőtték, úgyhogy nem kínoztuk magunkat, lent hallgattuk meg Marci beszámolóját. A végén ismét kétfelé mentünk, az autósok vissza az autókhoz, a többiek, pedig egyenesen a táborhoz.
Kori és Dóri az utolsó km-eken a hosszabb utat választották, csakhogy meglegyen nekik a 100km. Rendesen elfáradt mindenki, egy jó kis húsleves, töltött csirkecomb volt a nap jutalma.
Kriszti az ötödik napról:
Hamar elérkezett a péntek. Már harmadik napja András lányának a biciklijét használtam, mert nem hallgattam itthon a szakemberre, hogy frissen összeállított bringával ne induljak több napos túrára. Nekiveselkedtünk, ki autóval, ki biciklivel. Az utat egy darabig jól ismertük, hiszen többször megjártuk, és megcsodáltuk már. Most odafelé mentünk a kevesbé emelkedős úton. Sárospatakra érve a Rákóczi-vár felé vettük az irányt. A vár nagyon tetszett, gyerekkoromban láttam már egyszer, sőt filmekben is felfedeztem. Nekünk, akik végig biciklivel mentünk, más nevezetesség nem is fért a programba. Délutánra vihart, esőt ígértek, igyekeztünk hát elindulni. Hazafelé megjártuk a "szokott" emelkedőket, az ég pegig egyre sötétedett. A csapat gyorsabbik fele már messze járt, talán vissza is értek Fonyba, amikor a hirtelen széllökések megérkeztek. Alig bírtam az úton maradni. Egyszercsak utolértem Ádámot. Kiderült, hogy a leghúzósabb- a regéci- emelkedő tetejéhez közeledve Ádám nagyobb sebességre akart kapcsolni. Hogy-hogy nem, akkorát esett, hogy a váltója tönkrement. Ki kellett akasztani, így a lejtőkön gurulhatott, fölfelé azonban tolnia kellett a bringát. Szerencsére közel voltunk már, de a vihar eleje így is elkapott bennünket. Az autóval indulók még nem érkeztek meg. Az eső elől behúzódtunk a sátrakba, házakba. Mire előjöttünk, kisütött a nap, megérkeztek a csak hétvégére jövők. Segítettünk a sátrak felállításában, berendezkedésben. Vacsorára teljes volt a csapat, 35-en lettünk. Számomra ez volt az egyik legemlékezetesebb nap.
Zsuzsi beszámolója a 6. napi kassai túráról:
Borongós, hűvös reggel köszöntött ránk szombaton. A szürke felhők paplanként borították be a völgyet, és csak lassan kezdett ébredezni a táj – mint ahogy mi is.
Miután megbirkóztunk az ébredéssel és a kiadós, finom reggelivel, elkezdtünk az útra készülni. Felbolydult méhkassá vált az udvar. Lassan csatasorba álltak a már „felkészített” kerékpárok, gyűltek a csomagok és gyülekeztek a felkészült utasok. A csapat egy része csak később indult, ők kocsival tették meg az utat.
Gyors eligazítás után elindult a kerékpáros csapat Kassára. Az elvonuló felhők közül felragyogtak a napsugarak is és vidám tánccal kísértek minket az úton. Ennek következtében tízegynéhány km – és egy defekt után – már igen melegünk lett. A kiskabátok, pulóverek, nadrágok egymás után feleslegessé váltak. A reggeli hűvösből hirtelen párás, fülledt meleg lett. De az idei időjárás már csak ilyen szeszélyes! Nyomait még mindig viseli a táj. Alámosott vasúti töltések, kettészakadt sínpár… a tavaszi áradások súlyos sebeket ejtettek ezen a gyönyörű vidéken.
A „határ” előtt tudtuk meg, hogy bizony „odaát” kötelező a nagyonláthatósági mellény viselése. Kis pánik – mi van, ha át sem engednek, vagy (mivel annyira szeretnek minket, magyarokat) jól megbüntetnek ? Andrásék így jobb híján az első benzinkútnál felvásárolták a mellénykészletet – narancssárgát! Kassára, mint egy sereg Főkefe-kerékpáros-alkalmazott érkeztünk, nem kis meghökkenést okozva eme látvánnyal.
Megszállva a parkot, elköltöttük az ebédet, közben csatlakoztak hozzánk az autósok is, így már teljes lett a csapat.
Az értékátadáson megemlékeztünk –és elmerengtünk– a sok viszontagságot megélt város történelmén, a „hovatartozáson”, az irodalmi kötődéseken, a szavak erején – nagyon megható és szép volt! Köszönet érte Évának!
Nem tölthettünk sok időt a dómban, de sikerült kialkudni, hogy leróhassuk tiszteletünket – így néhány percre magunkra maradhattunk zárt ajtó mögött (hogy ne hallatsszon a hangunk); feltűztünk az egyesület nevében egy szalagot, és csendben elénekeltük a Himnuszt.
…
A bátrak és a fáradhatatlanok ezután felmentek a harangtoronyba. 836954785953214768 keskeny, meredek, töredezett szélű lépcső kanyargott szűk spirálban fölfelé. Hamar megállapítást nyert, hogy az sem normális, aki a bringaút után (és előtt) még ide is felmegy. De megérte a fáradtságot olyan csodás látvány tárult elénk fentről. Akadt olyan is, (nem nevezem nevén :-)) aki felérve szorosan a falhoz lapulva egyszer körbe nemtudommizett, aztán gyorsan távozott is!
Lefelé menni sem volt egyszerű ezeken a lépcsőkön. „Félúton” megcsodáltuk a hatalmas harangot – Vera nagyon bízott benne, hogy nem akkor fog megszólalni, amikor épp alatta áll, hiszen már így is nagy biztonságban érezte magát a vékony deszkapadlón… :-(
Rövid séta után értünk a Rodostói házhoz. András megemlékezése után elhelyeztünk egy szalagot II. Rákóczi Ferenc szobrán, majd megnéztük a házat melynek eredetije nyújtott otthont életének utolsó, száműzetésben töltött időszakában. Több, a fejedelem által készített bútordarab is látható az eredeti berendezési tárgyak között!
Az indulásig még volt időnk. Volt aki „városnézett”, vagy fagylaltozott, a fiúk inkább egy jó sörre vágytak. Kassán ma már senki „nem ért” magyarul. Viszont kiderült, hogy Arnoldnak szelektív az angol tudása, mert azt képtelen volt elmakogni, hogy milyen belépőt kér a múzeumba, de a fagylaltvásárlás tökéletesen ment neki…
Kellemes időben indultunk haza.
Bár úgy tűnt a visszaút rövidebb, az utolsó kilométereken már minden pedálhajtásra rá kellett beszélnem magam.
Nagyon szép este várt ránk.
Ez volt a tábor utolsó estéje. Mindenki elfáradt, valaki még jobban ezen a héten, de hogy vége, azt mindenki sajnálta. András „bezárta” a tábort …
Hála a „helyi és az autós lányoknak” bográcsban főtt marhapörkölt és ropogós friss kenyér illatozott – de nem sokáig :-) A vacsora mennyei volt!
Egy kis emésztést segítő párlat mellett beszélgettünk, felidéztük a tábor eseményeit – úttalan utakat, Botos Dani aurabehatolási és minőségellenőrzési akcióit, Ádi borulását és még sok-sok mindent. Egyetlen dolog volt, ami számszerűen megközelítette a harangtoronyba vezető lépcsők számát – a mondat Andrástól, milyen nagyon jól esne már neki egy szelet dobos torta. Mi mással is lehetett volna meglepni az Elnök Urat?!? Sötét volt, nem láttuk mennyire hatódott meg, amikor az ifjúsági tagozat mindjárt több tortányi finomsággal köszönte meg a csodás élményeket, de szóhoz éppen nem nagyon jutott! Kicsiknek-nagyoknak egyaránt jutott a tortából, aminek valljuk be, leginkább szeretet íze volt!
…
Holnap még vár ránk egy rövid „levezető” túra – Jó éjszakát!
A 7. nap beszámolója szintén Zsuzsitól:
Fony – Boldogkővára – Gibárt
40 km
Napsütéses reggelre ébredtünk. Serényen pakolt kicsi és nagy egyaránt, hiszen véget ért a táborozás. Csak ami éppen szükséges a „mai” túrához, az maradt elől. Reggeli után aztán útnak is indultunk. Meleg volt és szikrázó napsütés – még.
Első célállomás Boldogkő vára. Az út gyönyörű volt. Dimbes-dombos, mint mindig. Örültünk a lejtőknek, kevésbé az emelkedőknek, mint mindig. A vár egyre közelebbinek és egyre magasabban lévőnek tűnt, de megküzdöttünk az úttal.
A vár alatt, a dombon, mint a gyerekek, olyan ámulattal hallgattuk Kriszta beszámolóját, a legendát, miként mentette meg Bodó aszalómester IV. Béla életét kétszer is, majd kapta meg adományként a birtokot, amire azonban várat kellett építenie. Hogy miként épült meg a vár, maga is meseszerű történet, s mi szinte magunk előtt láttuk a menyegzőt is, minek köszönhetően a BOLDOGkő vára elnevezést kapta e-hely.
Ezután Ágota mutatta be a környéket földrajzi, történelmi szempontból – a saját maga szeretetteli emlékeivel fűszerezve! Köszönjük!
Az értékátadások után aztán bevettük a várat! Szó szerint! Igyekeztünk mindent fellelni, amiről a beszámolóban hallottunk és „belehelyezni magunkat” a kor fennmaradt emléktárgyaiba...
Időközben elbújt a nap és hűvös szél is feltámadni érződött, ezért megpróbáltunk „felöltözni”, ami nem volt olyan egyszerű, mert sokan már mindent becsomagoltunk indulás előtt és a reggeli napsütés nem éppen buzdított a „melegruhacipelésre”. Ennek következtében Imi, akinél csak „esővédő pelerin” volt a további utat, mint valami RETRO BATMAN tette meg. Tekert a biciklin, s mögötte palástként lebegett a fekete köpeny… :-)
Gibárt felé tartva megint csak szembesültünk az árvizek nyomával. Hihetetlen volt, hogy az útról lenézve több méteres mélységben folydogáló patak tavasszal oly mértékben volt megduzzadva, hogy kilépve medréből, az út túloldalán méteres magasságban emelt homokzsákokon átbukva elöntötte a házakat. A vízállás magassága egyértelmű nyomokat hagyott a házfalakon … és az emberekben. ( … )
Sajnos a törpe-vízerőmű részben eredeti berendezéseit-gépeit nem nézhettük meg a fokozott árvízvédelem miatt. Az erőmű mögötti területen András az erőmű történetéről, működéséről mondott el néhány érdekességet. A gyerekek játszottak, „kacsáztak” a parti részen, körbetekintve azonban mindenütt láthatóak még a homokzsákok – a gépeket elkerítve, az erőmű ablakát védve, a mezőn hosszan húzódva…
Hűvös volt és az idő is elszaladt, így visszaindultunk a táborba.
Megérkezve ugyan kérdeztem, hogy akkor megint kapok pörit, meg „páleszt”, de a válasz egy zord NEM volt – így jobb híján nekiálltam sátrat bontani. :-)
Lassan bekerültek a csomagok a kocsikba, a kocsik kikerültek az utcára és a táborlakók búcsúzkodás után elindultak haza. ( … )
Kevésnek hiszem a szót: KÖSZÖNJÜK!
Tartalmas, szép élményekkel gazdagodtunk ismét!