Pencen találkoztunk a parkolóban. Imiék is tudtak végre jönni. Komoly elhatározással indultunk neki, hogy most gyalogosan mindenképpen meghódítjuk Csővárt. Az egyetlen túraútvonalon indultunk el, de hamarosan elvesztettük azt is. Sajnos a csipkebokrok és a kökények is elmaradoztak. Kettéváltunk, Laci és Edit nem bízott abban a kerítés melletti útban. Igazuk is lett. Kezdődött a tekergés, mindenütt kilométer hosszan kerítés akadályozott a haladásban. Nem mertünk átmászni, nehogy ránk támadjanak a dinoszauruszok. Aztán, mikor kerítés végéhez értünk, - persze nem volt zárt terület - majdnem ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk. Most már biztosra akartunk menni, haladtunk egy ideig az aszfaltúton. Csak nem akart látszani a piros út! Már nem volt türelmünk, nekivágtunk az emelkedőnek, és csodák csodája, nagy sokára megtalátuk a jelölést. Azt hittük, helyben vagyunk. Csalódnunk kellett. Kiértünk a retekföldekre, ahonnan látható volt a vár. Már csak 20 perc - gondoltuk. A jelölt út eltűnt, csupa retek lett a cipőnk, de csak a múltkori erdőt értük el. Aggódni kezdtünk, hogy ránk sötétedik, ezért fölcaplattunk egy közeli kis romhoz, amelyet elneveztünk Alsőcsővárnak, és megbeszéltük, hogy nem forszírozzuk tovább a dolgot. Mára. Megettük a maradék uzsonnánkat, aztán lesétáltunk a faluba. Meglátogattuk a helyi vendéglátó egységet, kávéra, sörre. Be is sötétedett közben. Amíg vártunk a buszra Era elvesztette a pénzét, de megkerült, Laci meg a sálját, de itthon az is megkerült. Szerencsés nap volt!
Megbeszéltük, hogy a jövőben teszünk még egy próbát a csőbe húzó vár felfedezésére.
Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy együtt voltunk: Kriszta
Magyar várak, Csővárt is megtalálod, ha beírod a keresőbe.