Családi túrák


Nagyobb térképre váltás

Rákoskert - Szentendre - Tahitótfalu-Rákoskert (107 km)
2010. május 30.

Múlt heti, közös kirándulásunkon elhatároztuk, hogy a következő hetek valamelyikén elkerekezünk a tahitótfalui eperárus nénihez. Több okunk is volt rá. Legfőképpen persze az eper. A másik: András kérte, hogy ha bárki túrát tervez, az utat járja is be. Mi most bejártunk egy utat (másodszor), amit bármikor bevehetünk a hivatalos egyesületi túrák közé. Persze, nem kell Tahitótfaluig elmenni, Szentendre éppen elég. Nagyon szép lenne, ha a Skanzent is meg tudnánk látogatni így, de arra nem lesz elég az idő. Mi 11 órakor indultunk, és 7 órakor értünk haza. Nemigen álltunk meg nézelődni, csak az eső miatt egy időre.
Útleírás: A Zrínyi utca végén egyenesen mentünk tovább a Rákoscsaba utcán, át a gyalogos vasúti átjárón és enyhén föl a Naplás úton. A tó mellett elhaladtunk, majd tovább mentünk egyenesen a Nógrádverőce utcán. Innen balra kanyarodtunk és az aszfaltutcák bármelyikén (pl:Zsarnó- Farkashalom-Zsenge- Huszár) eljutottunk a Veres Péter útra. Itt végig bicikliúton lehet haladni, csak a kereszteződésekre, és az autók ellen állított oszlopok elkerülésére kell vigyázni. A Kerepesi úton még mentünk kicsit (szintén bringaút), aztán elkanyarodtunk a Gvadányira. Itt hosszan haladtunk a patak melletti bicikliúton, ez mindig nagy élmény. A Rákospatak utca végén átkeltünk az M3-as fölött a felüljárón (biciklibarát építmény), aztán a Rákosrendező fölött a felüljárón (erősen retró, könnyebb fölvinni a bringát, mint tolni). Az előbb leírt hátránya ellenére ez a szakasz egészen varázslatos, mintha visszacsöppentél volna a múltba. A Vasúttörténeti Park mellett elhaladva a Kámfor és Balzsam utcákon, végig bicikliúton, elértük az Újpesti vasúti hidat. Átmentünk a hídon, és elkerülve a lakótelepi korzót, ahol mindig rengeteg ember hömpölyög a bicikliúton, inkább a Nánási út- Királyok útja útvonalat választottuk. Sajnos a Szentendrére vezető parti utat - ami különben nagyon kellemes - elöntötte a víz, eggyel feljebb folytattuk az utat. Kiépített bicikliút vezet Budakalász érintésével Szentendrére, mutatva a magyarországi bringautak minden betegségét. Az út mentén vállmagasságban kalászba szökken a fű, vastag disznóparéj és feketüröm akadályozza a haladást, különösen ha szembe is jönnek. Az aszfalt, csakúgy, mint a Balaton mellett, minden gyökér fölött fájdalmasan kiemelkedik, ráadásul rosszul láthatóan. Aztán mindennek a csúcsa, az átkelés az aluljárón! Ezt nem részletezem, ez is időutazás!
Mindez elkerülhető egy szárazabb időszakban a parti úton, de így is megéri! Szentendrén egy rövid szakaszon az rendes úton mentünk, aztán Leányfaluig ismét part menti szakasz következett, és az érzés, mintha nem is otthon (biciklivel elérhető) helyen lennénk. A bicikliút eddig tartott, innen Tahitótfaluig az autóúton haladtunk. Átkeltünk a hídon, egy pillanat alatt odaértünk a temetőhöz, ahol a múlt héten az epret vettük és ettük. Ekkorra már nagyon gyanús volt az ég, és a szembe jövők csuromvizesek. Bepakoltuk az epret a hátizsákba, egy adagot megint helyben megettünk, aztán indultunk visszafelé. Még vissza se értünk a hídon, esni kezdett. Tahiban beálltunk egy zöldséges teteje alá, hogy megvárjuk a nagy eső végét. Jó félóra múltán türelmünk elfogyott, fölvettük az esőkabátokat és nekivágtunk a hazafelé útnak. Többször kisütött a nap, majd eleredt az eső megint, csupa sárosak lettünk, de nem fáztunk. A szentendrei bicikliutat a töltésen kerültük meg, egyik rosszabb mint a másik! De legalább nem nagyon hosszú. Ettől a ponttól már a bevált úton jöttünk haza.
Itthon várt a bicikli- és mindenmosás, de teljesítettük a küldetést!

Kriszti