A mértékletesség erénye egy a négy sarkalatos erény közül, az ember uralma testi és lelki erői fölött, az egész ember önuralma. A belső világ, a gondolatok, kívánságok, vágyak megfékezésével kezdődik, hogy innen a külső világban, az emberi cselekedetek külső feltételeiben is megmutatkozzék. Nem gyenge középszerűség, nem is dualista testgyűlölet.
1. A mértékletesség, mint keresztény alapmagatartás.
A mértékletesség erénye arra teszi képessé az embert, hogy földi létét nemes önfegyelmezéssel, igazságosságban és istenfélelemben élje (Tit 2,12). A mértékletes ember ismertetőjelei a józanság, az éberség és a megfontolt komolyság (1Tessz 5,6-8; Tit 2,2; 1Pét 1,13; 5,8).
2. Mértékletesség és életbölcsesség. A középkorban a mértékletesség lovagi erény volt. Nagy fegyelmezettséget kíván, amelyik gátak közé fogja a lelki erőket, de nem öli meg és nem engedi szabadjára őket. Az erkölcsi eszmék és életcélok lenyűgöző hatása alatt, amelyekért érdemes élni, biztosítja az önuralmat. Egyúttal megadja a helyes mércét annak mérlegeléséhez, hogy a tőlünk kívánt áldozatot merhetjük-e vállalni. Az embernek tudnia kell, hogy miért él, mielőtt még korlátozza önmagát. A lemondásoknak teremtőeknek kell lenniük és sohasem vezethetnek személyes elszegényedéshez és eltompuláshoz.
Ezenkívül a mértékletesség erő a konfliktusok elviseléséhez és megoldásához. A mértékletes ember nem ragadtatja magát sem szélsőségekre, sem kicsapongásokra. E mögött bölcsesség húzódik meg. Rámutat végességünkre, megadja a képességet, hogy korlátainkkal éljünk. Ennek önmérséklet és helyes kapcsolatok a következménye. Az ember nem kísérel meg minden megtehetőt. Ezt bizonyítja a fogyasztás fékezése és a ránk bízott természet védelme.
A mértékletesség erénye a keresztény embert emlékezteti létének húsvéti dimenziójára: a dolgok fölötti uralom változtatja át a mulandóságot életté.
Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen.
A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia a szélviharban, mely reátört, az értelem korlátaiba. Ne tagadd a testet, de bánj vele méltányosan és fölényesen, mint az idomító a fenevaddal. Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait. Ne tagadd az érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a viharba jutott hajó lázongó matrózai között: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és hősiesen. Mást nem tehetsz. Ez a legtöbb, amit ember tehet.