Advent van, a karácsonyra készülődik mindenki. Ilyenkor a leghosszabbak az éjszakák, kevés jut nekünk a napsugárból, és mégis talán ez a december a legszebb hónapok egyike. A karácsonyra készülődik minden ünnepelni kívánó lélek. Vajon miért tudott ez az ünnep így belenőni az emberek lelkébe? Mi a jelentősége? Mi teszi minden ünnep között a legnagyobbá?
A válasz egyszerű: a földre szállt Istengyermek, az ajándék…
Isten jön és hívja az embert. Magához hívja, boldogságra hívja, üdvösségre hívja.
Petőfi János vitézének számomra legkedvesebb jelenete, ahol János vitéz elhagyja Tündérországot, mert meghallja a számára oly kedves, felejthetetlen furulyaszót. Ennek hangja falujára, a virágzó akácfára, a pipacsos rétekre, a rezgő nyárfák ezüstös levelére, a magyar földre emlékezteti. S avval, hogy emlékezteti, hívja is, vonzza is úgy, hogy nem tud ellenállni neki… Nos, e modern világ néma vakságába is valahol behatol a betlehemi furulyaszó, és visszahív a nagy hit fényekkel átjárt világába. Nem Tündérországból és nem Tündérországba hív, hanem a hit és a kegyelem isteni világába. Azért teszi Isten örök jelenné a karácsonyt, azért gyújtja meg ismételten szeretetének karácsonyfáját, hogy kiszabaduljunk a „légy elég tenmagadnak sivár börtönéből”.
Hallgassunk rá, és induljunk Betlehembe!
