Mivel világunkban a jó gyakran csak nehezen szerezhető vagy őrizhető meg, a bátorság sarkalatos erénye döntő jelentőségű lett a számunkra. A bátorság erénye diszponálja a lelkünket, hogy kitartóan a jót akarjuk és tegyük, függetlenül az előttünk álló akadályoktól és a fenyegető veszélyektől.
A bátorságnak két aktusa van: a támadás (aggredi), vagyis a nehéz dolgok elvégzése és az elviselés (sustinere).
A támadás
A lelki élet harcát magunkra venni, nem visszariadni a vesződségektől, melyeket a saját hibáink ellen való küzdelem hoz magával, önkéntes áldozatokat magunkra vállalni, mindezek bátorságot követelnek tőlünk. Csakúgy, ahogy az igazság megvallása és megvédése az ellenségektől, nem törődve azzal, hogy az emberek mit szólnak ehhez, és akkor is, ha ezáltal elutasításban vagy kigúnyolásban van részünk.
Az elviselés
A bátorsághoz a kellemetlenségek, szenvedések, üldözések, sőt a halálnak az elviselése is hozzá tartozik. Krisztus mondja tanítványainak: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.” (Mt 10,28) És Szent Pál ezt írja Timóteusnak: „Hiszen mindaz, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, üldözést szenved.” (2 Tim 3,12) – Krisztusnál ezt a kitartást leginkább a passiójában figyelhetjük meg.
Aquinói Szent Tamás azt hangsúlyozza, hogy a kitartás a nehezebb aktus. A támadás olykor viszonylag egyszerű lehet, különösen, ha valakinek alapvetően harcias természete van. Gyakran csupán viszonylag rövid erőfeszítést igényel, ami még dicsőséget is hozhat az elkövető számára.
Ezzel szemben a szenvedésben való kitartás az emberi természet számára nagyon nehéz, különösen, ha sokáig tart. És ez többnyire nem is hoz dicsőséget. A szentek, akik nagy dolgokat vittek végbe, inkább előtérben vannak, mint a csendes vezeklők.
Mégis, Krisztus éppen a szenvedések, elsősorban kereszthalála elviselése által váltott meg bennünket! Így lett a kereszt elfogadása a bátorság legfontosabb aktusa! Bátor az, aki nem próbál meg elmenekülni a szenvedés elől, hanem elfogadja, legyen az betegség, csalódás, sikertelenség, üldözés vagy maga a halál.
A bátorság erénye ellen két módon véthetünk
1. Félelemmel
A veszedelmektől való félelem még nem vétek a bátorság ellen, de az igen, ha valakit félelme irányít, ha enged neki és elmenekül, és félelemből a kellemetlenséget inkább elkerüli.
2. Vakmerőséggel
Vakmerőség alatt azt értjük, ha valaki elégséges ok nélkül teszi ki magát veszélynek. Ez többnyire a saját magában való túl nagy bizalommal van egybekötve. Az igazán bátor ember nem önmagában, hanem Isten segítségében bízik.
Szent Tamás szerint négy erény van, melyek összefüggnek a bátorsággal: kettő, melyek segítenek nekünk nagy dolgokat véghezvinni, ezek a nagylelkűség, illetve nemesszívűség (magnaminitas) és a nagyvonalúság (magnificentia). És a másik kettő, melyek abban segítenek, hogy helyesen szenvedjünk a türelem (patientia) és az állhatatosság (perseverantia).
Állhatatosság
Nem elég olykor türelmesnek lenni, olykor valami jót tenni, mert csak „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” (Mt 24,13).
A szenvedésben vagy a tökéletesség utáni törekvésben az a nehéz, hogy olyan sokáig tart. Egyszer összeszorítani fogunkat és valamit kibírni, ez még sikerül. De évekig elviselni valamit, ráadásul úgy, hogy a végét sem látjuk, ez nagyon nehéz.
Ha a szentté-válást néhány heti erőfeszítéssel el lehetne érni, akkor viszonylag sokan válnának szentté. De évekig igyekezni, csak lassan haladni, talán ismételten visszaesni, ez nagyon nehéz.
A bátorság az erő adománya által lesz tökéletes. Ha a Szentlélek ezen ajándék által mozgat bennünket, akkor könnyű a bátorság hősies tetteit végrehajtani. Ha a vértanúk olykor szenvedésük közben boldognak tartották magukat és örültek, akkor ezt ennek az ajándéknak köszönhették.