A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy
szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az
út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban,
hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából
sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik
ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai
padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli
éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta
magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét
vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már
régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi
éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó
zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon,
s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta
a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye
ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni
kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt
alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár
fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és
simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és
csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog
volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta
magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak
vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor
a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett
valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete,
mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan
hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás
bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.