Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy
tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy
majd másnap elkészíti;tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd
lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.Másnap jó korán
fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámultbámult,
nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást,
minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb
lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a
lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér
érte, valamivel többet adott az áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A
suszter este ezeket is szépen kiszabta. "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta ráérek a
dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt
mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt
vásárolhatott.Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra,
hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és
megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi
cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma
éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?Az
asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az
urának.
Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi
lesz.Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást
hallottak; az ajtóegyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd,
odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan
ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová
legyen ámulatában.A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem
készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa
berek! - eltűntek.