Történt azonban, hogy a nagybőgős régóta tüdőbajos árnyék, - végsőt köhögött, s özvegye és három árvája maradt a putriban. Ez bizony nagy felhő volt a Cigánysor egén. Az özvegy már rég elvedlette a fiatalságát. Száját is ismerik, hogy beillene nagypénteki kereplőnek. Kártyavetéssel nem kereshet, - merthiszen porontyai vannak. A meszelőkötés is vékony kenyér. De ha olyan szép volna is, mint a ma nyilott pünkösdi rózsa, nyelve olyan szelid, mint az oltárnál esküvő menyasszonyé, s rajkója nem volna egy se, akkor is hát hol az a cigánylegény, aki a kedvéért vállára öltené a nagybőgőt? Még a cimbalmot is szivesebben hordozza a cigány.
Hej nagy keserves gond a bandának! Nagybőgő nélkül olyan a banda, mint a csizma talp nélkül, asztal láb nélkül, ház fundamentum nélkül. Csak lógadozott a banda. Tanulásról se volt már szó napok óta. Az asszony szeget keresett, hogy felkösse magát. A rajkók ríttak, éheztek.
- Könyörülő Dea, pillants reánk!
- Ide azt a nagybőgőt, - mondta végre Jancsi.
Az asszonyé volt a bőgő, hát Jancsi odavitte reggel a pénzt is mind, amit keresett. Az asszony már várta is jó káposztalevessel. És hát hova menne már máshová aludni is? Este megint várt rá az ebéd, de a nagybőgő is persze. Jancsi odaszokott, mintha ő volt volna mindig a család feje.
Hát ott lakott már ő is a Cigánysoron. Lett Jancsiból Jáncsi. Cigányul beszélt. Cigányul káromkodott. Ha volt kereset, pecsenyéztek. Ha nem volt, kását kanalaztak. Járt zsibvásári ruhában. Nevelte az árvákat. Reperálta a hegedűket. Irta a levelezéseket. Hivatalos ügybe is, ha keveredett valamelyik cigány, ő ment be vele ügyvédnek. Igy vénült meg a város végén a Cigánysoron.