A Cigánysor közelében laktak. Jancsi egyszer, - tán hétéves volt akkor, - vajas kenyeret uzsonnázott az állomás kertje mellett. Az árokparton egy cigányasszony ült s olvasgatta a krajczárjait az ölében. Egy egyéves forma kisded hasalt a balvállán arczczal hátrafelé. Nagy fekete szeme esengőn csüggött a vajas-kenyéren. Kérőn nyujtogatta barna kezecskéjét. Jancsi tört neki a kenyeréből.
- Nesze.
- A jó Isten áldja meg minden falatját a kenyerinek tekintetes kis ifiuram - hálálkodott az asszony, - hej ha az én szomoru szivemet is megvigasztalná: egy kis bagót ha hozna nekem...
Mikorra azonban Jancsi kivihette a bagót, az asszony már nem volt ott.
Jancsi utána vitte.
A banda éppen tanult a házban. Jancsi a szoba sarkában maradt: érdeklődéssel szemlélte és hallgatta a zeneműhely embereit és hangszereit.
Attólfogva Jancsi gyakorta megfordult cigányéknál. Az uzsonnakenyerét vagy gyümölcsét megosztotta a rajkókkal. Pönögette ő is a cimbalmot, ha csak a gyerekek voltak a szobában. Vonogatta a hegedüt is, brummogott a bőgőkön is.
Némelyik fiu iskolába járt és irnivalóval vesződött otthon.
- Jaj, nem tudom sehogyse.
- Megcsinálom én, - sziveskedett Jancsi.
Az egzámenre egyik fiunak nem volt cipője, - az apjáét erőltették volna reá.
- Ebben a nagy cipőben csufoskodjak-e? - fakadt sirva.
- Odaadom én erre a félnapra, - sziveskedett Jancsi.
Volt ugy, hogy a kabátját is odakölcsönözte, ha valamelyik fiunak olyan helyen kellett járnia a városban, hogy tisztességes kabát volt kivánatos.