Egyszercsak átlebben a kapu fölött egy nagyszárnyu szép fehér lélek. A pázsitra bocsátkozik a csoport mellett, de oly könnyen-lengőn, mint ahogy a szellő bocsát alá valami könnyű fehér selyem fátyolt, - csak épp hogy nem olyan lassan.
- Boldogok ti, kik e szent éjen érkeztetek! - szólal meg édes üvegfuvola-hangon, hogy minden sziv megreszketett belé, - az Úr maga jő ki ide ezen az éjen, és maga vezet be az üdvösségbe benneteket. Boldog, aki érdemes reá.
A csoport elámulva pillog. Egymásra is tekintenek. S mindenik arczán meglátszik: mit gondol.
- Király vagyok, mint ahogy ő is király volt.
- Püspök vagyok, főpásztora a Legfőbb Pásztornak.
- Orvos vagyok: ő is gyógyította a betegeket.
- Gyáros vagyok: ezernyi munkásnak adtam a miatyánk kenyerét.
A többi lélek is csakhamar rátalál a maga érdemére: a tudós, a müvész, az anya, az iparos. Még a földmüvelőnek is megvidámul az arca:
- Nem én voltam-e legkülönb a faluban? Senki más nem bírt akkora zsákot, mint én.
Csak Jancsi dádénak csüggedt le a feje hátul a többi mögött.
- Oh én haszontalan! oh én hitvány rongy - motyogta könnyes szemmel, - ha annyit jártam volna templomba, amennyit a kocsmába. Ha annyit imádkoztam volna, amennyit káromkodtam... Három feleségem volt, egyikkel se voltam megesküdve. Loptam is, mikor laboráns voltam... És ez a ruha rajtam... Jaj hova bujjak?
Akkor gondolta csak el, hogy teljes életében hátulsó, utolsó volt ő. Mindenben, mindig. A testvérei közt is ő volt az utolsó. Az iskolában is ő ült leghátul. Az apja vasuti pénztáros volt: Jancsi soha életében nem kapott uj ruhát, - azokat a ruhákat viselte, amelyekből az öregebb fiuk kinőttek.