Megállnak egy szép téres mezőn, virágos pázsiton, tekintetes szép pálmafa alatt, aranyrácsos nagykapu előtt. No tündökletes szép kapu! De persze az is csak olyan kapu, olyan pázsit és olyan pálmafa, hogy se sulya, se foghatósága. És gyönyörü madárkák, gyönyörü pillangók, szebbnél szebb virágok és tündéri világosság a szivárvány szineiből.
Az érkezettek boldogan bámultak széjjel. Szipogatták a finom gyöngyvirág-illatot. A gyerekek mingyárt játszásba is fogtak a pázsiton.
Mások is sétáltak arra, szintén vegyes társaság: parasztok és urak, férfiak és asszonyok. Látszott, hogy odavalósiak: komolyak, nyugodtak, kissé gondolkodók. Egyik közülök, egy szép hajadon (rózsaszin blúzban, és verbéna-szin szoknyában) megállt és szomorú érdeklődéssel szemlélte az érkezetteket, különösen a királyt.
- A kapu minden órában megnyilik, - szólalt meg elnedvesülő szemmel, - mingyárt bemehetnek, akik meg mernek állani az Úr előtt.
Jancsi dádé leghátul csak fülelt. Pislogott. Végignézett magán. Fekete ruha volt rajta, de viseltes. Nagy négyszögü folt a bal térdén és vörös foszlottság a bal vállán a bőgő szijától.
A leány őt is megnézte, ahogy mellette elhaladt.
- Aki nem megy be, - mondta neki, - ideki marad: visszazsuppolják a Földre, vagy más csillagra.