Csak akkor borult el megint a szeme, hogy haza érkezett. Ott ültek már mind a ketten az asztalnál az övéi, forralt bor mellett és vidáman néztek reá:
- Hát kend hol csavarog édesapám?
Akkor jut csak megint eszébe Andrásnak az álom: mért hogy ezeknek teljesült, őneki meg nem? Nem ő nevelte-e a fiát is a maga kocsmátlan jámbor életére? Nem ő szoktatta-e a menyét is szelidséges nyelvre, mindennapvaló imádkozásokra?
Elmondja aztán az asztalnál a fiának, menyének, hogy hol járt, mit mívelt, s hogy Varró Bálinttal is találkozott.
- An nem lehet, - rázta a fejét erősen a fia, - iszen am mán meghótt, régideje, hogy meghótt.
- Dehogy hótt. Iszen mondom, hogy beszéltem vele. Kezet is fogtam vele.
- Nohát akkor mán jártában is álmodik kend: mer avval nem beszélhetett. Tíz esztendeje is van, hogy meghótt. A fiának haza is hozták ládáját, szűrét, tarisznyáját, százötvenhárom dollárját. Mondtam is akkor kendnek, csakhogy elfeledte.
Az öreg sehogysem fogadta el a beszédet, dehát nem szokott ellenkezni, ha valaki istenuccsával bizonykodott.