Bálint megáll, néz, mintha mellbeütötte volna a szó. Nagyot vétett ő András ellen. Még mikor fiatalok voltak. Egy-lányt szerettek. Négy hetet ült András őmiatta a gyanuban, míg végre ő került a helyébe. A négy hét folyamán menyasszonyát vesztette András, rút hírbe keveredett; a szülői bujtak az emberi szemek elől. Ilyesmit nem lehet megbocsátani. Tizszer is meggyónta már Bálint az ötvenöt év folyamán, hogy gonoszul megrontotta egy barátjának az életét, - hiába oldozta fel a pap, itthon is, Amerikában is, teher maradt a lelkén.
- Nem láttam, - felelte végre, mintha álmában beszélne.
- No furcsa, - csóvált a fején András, - eltörött a lába, vagyhogy elbicsaklott...
S elmondta apróra, hogyan történt az ügy, mintha csak tegnap beszélt volna Bálinttal utoljára. Aztán a koldust is kérdezte, hogy nem találkozott-e vele Bálint? Fehérszakálu, rongyos, idegen az a koldus.
Mikor aztán a végén András kezet is nyujtott, Bálint nem eresztette el a kezét.
- Nem haragszol mán, András?
- Elfelejtettem én azt mán, Bálint. Emberek vagyunk.
- Hát gyere hozzám egy pohár borra. Elmondom neked Amerikát.
- Szivesen, Bálint. De hallod-e: inkább hónap; mer ezt a pár csizmát akárhogy is eljuttatom annak a kódusnak.
Valami jó érzés melegítette a mellét, hogy hazafelé ballagott: régen vót, talán rá is szolgált ződifju korában arra a négy hétre. No visz a szűrujjában holnap Bálintnak egy csomót abból a jóféle dohányból.