- Hát akkor a jegyző úrnak szólok, - vélekedik az öreg.
Kikapcsolja a szűrét a nyakán, leereszti a folyosó téglájára. A közepébe helyezi a fiucskát, betakarja, úgy tipeg át a havas udvaron be a jegyzőékhez.
Muzsika-szó zeng ott: vendégség bözsög benn. Fiatalok tánczolnak. Egy kövér kisasszonynak szinte az ajtó üvegéhez csapódik a haja-fonata, ahogy kibomlott.
András csak az ajtóban áll meg. Zörget tiszteletesen. Mentegetődzik, hogy nem hivatalos ügyben zavarja a jegyző urat...
Kijön aztán a jegyző, hogy megtekintse a fiucskát. Mondja, hogy az orvoshoz küldi, ha nem tudható, hogy melyik házba való.
A szűr azonmód ott a folyosón. Bontja az öreg. Hát a fiucska nincsen benne.
- Hálistennek, - mondja vígan a jegyző, - semmi baja, ha hazament.
- No furcsa, - tünődött hazatéret az öreg, - pedighát úgy letyegett a lábacskája...
Amint így haladoz, látja, hogy Varró Bálint jön vele szemben. Negyven esztendeje nem látta, mégis egyszerre megismerte. Nagy-nehéz fejéről, lassu járásáról már száz lépésnyire megismerte a homályban. Haza tért hát vénségére Amerikából, fiához, leányához, hogy abban a házban haljon meg, ahol született.
Megáll, hogy összeérnek:
- Hallod-e Bálint, - mondja neki olyan hangon, mintha teljes életükben beszédes barátok voltak volna, - nem láttál-e az úton egy úri formáju fiucskát? Sánta bizonyosan.