Ujságolják aztán otthon az ebédnél az öreg apónak, hogy hát ők már csakugyan meglátták Jézus urunkat. Mert olyan élet-igazándi ábrázolat a, mintha nem is rámában állna Krisztus urunk, hanem tükörben látszódna elevenen, - szinte pillog a szeme is.
Az öreg elszomorodott:
- Uram Istenem, - csóválta a fejét, - tizennégyszer hordoztam a búcsúkeresztet; perselybe husvétkor ezüstforintot adtam; az új harangon akkorát emeltem az állomáson, hogy két hétig fájt utána a két inam, meg a derekam; senkit meg nem bicskáztam még búcsúkor se; még Varró Bálintot se, mikor kiszabadultam a fogságbul; pedig az hat évig várt a bicskámra annak utána, hogy ő is kiszabadult... Ha másvalakire keni, hogy az törte fel a zsidó kamaráját, bizony nem jut elevenen Amerikába. De én nem bántottam. Szent parancsolatodból nem bántottam: hogy a gonoszságot ne viszonozzam gonoszsággal.
Igy búslakodott lógó fejjel az öreg, hogy azok kettejének teljesült az álmuk, csak az övé nem.
Elmondták neki apróra, hogy ilyen meg ilyen, de mégiscsak más, ha magunk szemével látjuk.
Az asszony mingyárt ebéd után ellódult a szomszédokba, hogy elregélje a csodát. János az istálóba ballagott át, hogy heverjen egyet az éjszakai álmatlanság után.