S abban a pillanatban megmozdult a mező minden fűszála. A fák levelei is remegtek. Virágok halkan-édesen súgtak össze. A fa alatt a szárnyas lélek helyén ott állt az Úr.
Ott állt előttük. Fehér ruhájában, ahogy a Földön járt. Szelid-jóságos méltóságosan, ahogy a szent dombon állt valamikor, mikor a nyolc boldogságról prédikált.
Valamennyien térdükre omlottak.
A gyermekek is abba hagyták a játékot és hozzá futottak, köréje csoportosultak, köréje térdeltek. Örvendező szemmel bámikáltak reá. Egy mezítlábas kis négyéves parasztlányka megcsókolta a kezét, és hozzásimult, mint az anyjához szokott.
Az Úr a fejére tette a kezét, mint ahogy anya szokta rátenni a kezét a gyermeke fejére.
És szétnézett.
Látszott a szemén, hogy nem az arcokat nézi, hanem a sziveket.
Mert fehérre vált már akkor ottan mindenki ruhája, és mindenkinek a szive általtetszett a ruhán, mint a gyertyaláng, mikor ködön által fénylik. Általtetszett, - kié homályosan, kié tisztább-lángun.
Az Úr nézte őket.
- Üdvösség néktek, - szólalt meg jóságosan, - kik ebben az órában érkeztetek ide fel, amelyikben én érkeztem valamikor oda le. Akkor lent-éltemben fel-felmutattam ide az üdvösség kapujára, ma már hogy itt vagytok, magam vezetlek be rajta Atyám elé. Jertek.
S lehajolt: a karjára vette a leánykát. S megindult a gyermekkel, által-haladt a csoporton. De lassudott, s megállt Jáncsi dádé mellett. Mert senki nem fehérlett ott fehérebben, és senki szive nem fénylett fénylőbben.
- Kelj fel jó lélek, - mondta néki az Úr, - jer.
S a vállára tette a kezét: ővele haladt be elől az üdvösség kapuján.