És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…
Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.
Matula nehézkesen megmozdult, kezével valami simogató mozdulatot tett, szeme fényes volt, szinte égett, és azt mondta:
– Köszönöm, fiúk… Akkor most nézze meg ki-ki a magáét, aztán elrakodunk, és összeülünk, ahogy ilyenkor szokás.
És Gyula lekattintotta a rádiót.
A hosszú pillanat elmúlt. Csak később, amikor a papírzörgés, kicsomagolás, egy-egy ujjongó felkiáltás elhallgatott, szólalt meg Matula:
– Ne feledkezzünk meg a kutyákról sem… – És kinyitotta az ajtót, amelyen úgy esett be a két eb, mintha eddig az ajtóhoz támaszkodott volna.
– Tirátok meg nem gondol senki – mondta Matula, és egy-egy komoly húsdarabot adott a lelkendező ebeknek.
– Karácsony van, ha nem tudnátok…