Tutajos azonban tévedett. Pár perc múlva Csikasz penderedett a szobába, illetlenül lerázta magáról a havat, mert még a füle is havas volt, és azt mondta, hogy – Hau, hau, csek-bek, nyakig ér ez a fehér izé… – És utána lábát veregetve a küszöbön megjelent Matula is, egyik kezében egy kis borókabokorral.
– Mondom, mért ne legyen karácsonyfánk is…
– Gergő bácsi!
– Csak boróka – mondta az öreg –, de fenyőnek fenyő. Nehezen találtam meg, de ott, azon a kis homokos dombon van pár darab.
– Gergő bácsi, éppen mondtuk, hogy itt nem lesz gyertyagyújtás…
– Hát tuggya, Béla, azt még én sem tudom, ámbár volt itt egy gyertyacsutak, alighanem az ablakba tettem.
Matula ezek után hosszasan, körülményesen zörgött az ablakban, mondván:
– Hová tettelek… na lám csak, el akart bújni… – És mosolyogva tartott a tenyerén egy háromcentis, kormos gyertyavéget.
– Látják, nem úgy van ez itt, mint szegény helyen… van itt minden…
A bokrot egy fazékba állította, s a kis csonkot a bokorka egyik ágára drótozta.
– Kész! Hány óra van?
– Fél öt.
– Akkor elkezdhetjük. Én adogatom a csomagokat maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…
Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.
– Matula – mondta, és szinte elpirult… és megtapogatta a papírt.
– Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.
– Azért nem kell kiabálni – mosolyogott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.
– Bütyök!… Nem én mondom, Béla, de így van írva…
És lassan elfogyott minden. A csomagok az ágyakra kerültek, a két ifjú izgatottan topogott, Matula is csak tett-vett céltalanul.
– Hány óra? – kérdezte.
– Mindjárt öt.