Odakint most már ritkuló, nagy pelyhekben esett a hó. A szél elállt, alig lengette meg a nagy pelyheket, s a hószagú, hűvös csenddel egyszerre tele lett a szoba, mintha a berek tűnődő némasága hallgatózott volna az ajtó előtt, beleselkedve, hogy mit tesznek, mondanak és gondolnak ezek a mindig vendég emberek.
De az emberek nemigen mondtak semmit. Bütyök káprázatos gyorsan végzett a mosogatással, Tutajos a sepréssel, Matula a pipatöméssel, aztán csak nézték a gerendákat s néha az ablakot, amely mögött valahol a nádban ott kószált az est. Talán a csomagokra gondoltak, amelyek a szeretet titkait őrizték, talán hazagondoltak egy kis vágyódással az otthon karácsonyestje után, talán elmúlt karácsonyok lépegettek elő az idő és alkony várakozásából – nem lehet tudni.
Matula nézte a pipa szállongó füstjét, mintha látott volna benne valamit az elmúlt karácsonyesték mérföldköveiből, de az is lehet, hogy csak a disznóölésre gondolt, hogy elég lesz-e egy évig a zsír… Nem, nem lehet tudni a gondolatokat, amelyek ott szállongtak az emberek körül, elröpültek és visszatértek, száz és száz kilométereken villantak át és éveken, hiszen számukra nem volt tér, és nem volt idő. Megszülettek, hogy talán sose szűnjenek meg, hiszen bármely pillanatban megszólalhatnak, és megmutathatják magukat az emlékezés örökké pergő filmjén.
Alkonyodott.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának. Matula később felült, és miután egy darabig csizmáit nézegette, azt mondta:
– Kinézek…
Kabátot dobott magára, és kiment.
Tutajosnak már a nyelvén volt, hogy:
“Mit néz ilyenkor Gergő bácsi?…” – de aztán lenyelte ezt a gondolatot, mert ha Matula azt mondta, hogy “kinéz”, hát kinéz. Ehhez elsősorban senkinek semmi köze, másodsorban Matula a legjobban tudja, mit csinál és miért. Mivel azonban jócskán elmaradt, Tutajos aggodalmasan pislogott, aztán felkelt, és kinyitotta az ajtót.
Hová mehetett? Négy óra… egy órája már oda van. Füttyentett, mire Bikfic jelentkezett. Csikasz azonban sehol…
– Elvitte Csikaszt is.
– Ne izgulj, Tutajos, gyertyagyújtásra majd előkerül.
– Bütyök, kérlek, gondolkodj egy kicsit. Itt nincs gyertya, és nincs gyertyagyújtás…
– Csak úgy mondtam.