Azt nem lehet mondani, hogy Gyulának valami nagy hóhányó gyakorlata lett volna, de itt erre nem is volt szükség, mert elég volt a havat feldobni a levegőbe, a szél elkapta, és volt hó, nincs hó, csak az persze, amit helyette hozott… Kétségtelen azonban, hogy amikor Bütyök felmászott a spájzba, már csak bokáig járt a hóban, és ezután hosszabb ideig tartózkodott az eresz alatt.
– A vacsorára valót is leviszem – magyarázta Tutajosnak –, ünnepi vacsora, Gergő bácsi a szakács.
– Hát csak iparkodj, Béla, mert olyan éhes vagyok, hogy megeszem ezt a seprűnyelet.
Erre azonban – szerencsére – nem került sor, mert Matula rövid idő múlva kiszólt, hogy az ebéd kész, de jól verjék le a lábukat.
– Halljátok – intette Tutajos a toporzékoló két ebet –, amelyikőtök havat hoz a szobába, akár be se jöjjön.
Bikficéket ez a figyelmeztetés – főleg a hang komoly csengése – mérsékletre intette az ugrándozást illetően, míg a szag… a szag a legnagyobb várakozásra feszítette a gyomrukban ágaskodó képzeletet.
– Bek-bek – mondta Bikfic halkan –, mrrr… – És Tutajos lába szárához dörgölte orrát, ami Bikficnél a legnagyobb izgatottság jele volt.
– Bikfic – mondta Tutajos –, ez alkalommal megbocsátom mohóságodat, mert itt valóban olyan illatok vannak… de olyanok… bár tanulhatnál Csikasztól egy kis illemet.
Csikasz ugyanis nem ugrált, és nem szólt egy szót sem, de odacövekelte magát Matula széke mellé, és csak farka rezgése árulta el emelkedett várakozását.
– Lehet teríteni – intett Matula a kanállal –, máma levest is eszünk… A tormát vegyük be az ablakból, ha már annyira félnek a paprikától. Ide a tányérokat! Kenyeret majd én vágok, nem szeretem, ha a kenyeret összevissza kaszabolják.
Az ifjak szó nélkül mozogtak, és ez a szótlanság nem oldódott a leves alatt sem, csak utána tett Tutajos egy olyan mozdulatot, ami a legmagasabb elragadtatás ódáját volt hivatva pótolni.
– Ízlett?
– Nem azért mondom — Gergő bácsi –, de ha nem tudnám, hogy mi jön még – háromszor vennék.
Bütyök csak szuszogott és bólingatott.
– Katicának ezt meg kell tanulni…
– Tuggya! – legyintett Matula. – Elhiheti, hogy tuggya. Bütyök tehát nem kételkedett, és csontot adott Bikficnek, aki a bőkezű adakozót ezek után a legkiválóbb emberek osztályába rangsorolta, mert Bütyök – Katicára gondolva — a fele húst is rajtahagyta a csonton.
A szobában pedig megmozdult a jóllakottság és megelégedettség kedves, lusta szelleme. Nem voltak álomra álmosak, csak olyan ernyedt, nyitott szemű heverészésre gondoltak, amikor a képzelet lustán játszik a múlt és a jövő kedves eseményeivel, miközben az álom ott áll a homályos sarkokban, mint a jó szolga, aki tudja, mikor van rá szükség.
Matula elővette pipáját, és úgy nézett rá, mintha kérdezne tőle valamit, de aztán erőszakosan zsebre tette.
– Ha most rágyújtok, abból nem lesz mosogatás, pedig most – hiába! – az következik.
– Teszek fel vizet – mondta Bütyök, Tutajos pedig nyújtózkodva állt fel, és megfogta Bikfic fülét.
– Ti meg kimentek, ahova akartok!
A kutyák nem is ellenkeztek, mert Tutajos hangja határozott volt, de egyébként is jóllaktak.
– Gyújtson csak rá, Gergő bácsi – mondta Béla –, a főszakács sehol sem mosogat… Hanem az ebéd…
– Felséges volt! – mondta Tutajos, és kitárta az ajtót, és seperni kezdett.