A kéményben vonított a szél – ilyenkor ijedten vörös lett a tűzhely két szeme –, a nádkévékét időnként végigseperte a suhogó hó az ablak előtt, mintha fehér leplet lobogtatott volna a széles suhogás, s még a két kutya sem hallgatódzott most, mert amit hallani lehetett, azt egyáltalán nem volt érdemes meghallgatni. Így jött el a reggel.
Eljött, de nem hozott semmi változást, és hogy mikor érkezett, ki tudná azt megmondani! A fiúk már régen pislognak, mint a levelibékák, ha tanácstalanok, és nem merik nyíltan kibrekegni, hogy lesz eső, vagy nem lesz eső.
Az ablak előtt valami tejes mozgás van, valami fehérség vonulása látszik, ami enyhén árnyékos néha, s amikor árnyékos, a kémény leszól a tűzhelybe, hogy: hujujuuu iaiaessssz… De a kis tűzhelyszemek most nem világítanak, hanem a tegnap hamujából fújnak valamit a szobába.
Amikor árnyékos, annyit jelent, hogy nemcsak a friss havat viszi a szél az ablak előtt, hanem azt is, amit a nádasban sepert össze, és lerakja majd valahol, talán itt a kunyhó előtt, talán a faluban Katicáék portája előtt vagy Nancsi néni örömére, aki soha nem megy sehová, de most mégis “bezárva érzi magát”, mert hátha mégis el kellene valahova menni.
Pislognak tehát ifjaink, amíg Matula – végre! – pipája után nyúl, jelezve, hogy a reggel hivatalosan is megérkezett. A szoba őrzi a hűlő meleget, amelynek rongy-, csizma-, bőr-, gumi-, pokróc-, ember- és most újabban pipafüstszaga van, valami nehéz álomszaggal vegyest, amire nézve Matula azt mondja, hogy:
– Ölég büdös van… fene ezt a sok vizes rongyot!
Bütyök erre szó nélkül felkel, és egyetlen lökéssel ki akarja tárni az ajtót, ami fél méterre sikerül is, azon túl – balról jobb felé húzódva – a Himalája hóhegyvonulata mutatkozik, az ajtó felé egy kis völgyet engedélyezve. Ezenkívül a szél úgy bevágja az ajtót, hogy a rugalmas ifjú csak egy pillanatig gyönyörködhetik a külső világban.
– Azanyád! – ellenkezik Bütyök, és a fejszével támasztja ki az ajtót. – Most csapd be!