..Tegnap hamarosan lefeküdtek, de előbb elrakták a spájzba, ami romlandó lehetett. Közben a létrát fogni kellett, hogy Bütyköt el ne vigye a szél. A többi csomaghoz nem nyúltak, mert István bácsi egy papíron csak annyit írt: “A csomagokat holnap délután ötkor bontsátok fel, akkor gondolok rátok.” Ezenkívül minden csomagon cédula volt: “Gergő bácsi”, “Tutajos”, “Bütyök”.
Az ázott holmikat megszárították, kiszellőztettek, közben Matula szalonnás rántottat csinált (ami nem volt elég, ezért még egyszer telesütötte a palacsintasütőt!), ettek, mint akik négy napja láttak kenyeret utoljára, s amint letették fejüket, megszűnt minden kapcsolatuk a belső és külső világgal. Az idő állhatott a feje tetejére, a berek felett lovagolhattak a létező legpocsékabb boszorkányok, a bakonyi szél orgonálhatott, amint akart, mindez távoli volt, olyan távoli, mintha nem is lett volna. A kis kunyhó békét és meleget zárt magába, álomban álmodó másnapot, pihenést és biztonságot, ami túlszállt a gerendákon. Talán még a két kis kuvik sem gondolt most a gyomrára (szerencsére tegnap jó vadászatuk volt), sőt, talán csak valami érzés volt az a gondolat, hogy mi lenne, ha most kint kellene lenni…