Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
- Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
- Engem üldöznek.
- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.
- Jöjjön már be.
- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. - Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
- Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
- Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk - mondta az asszony.
Anyám ránk nézett.
- Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?
- Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene - mondta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.